A Temze mentén

Miután végeztem a munkával, úgy döntöttem, sétálok egy keveset a folyó partján. Ki kellett szellőztetnek a fejem, szükségem volt egy kis friss levegőre az egész napos feladataim után. Victoriával még ott van a dadája, így nem kell sietnem. Bár igazából minden nap végét csak ezért vártam - hogy a karjaimba vehessem, megsimogathassam búzaszőke, bongyor haját, elmerülhessek csodás, ártatlan mosolyában. És nem mondom, hogy a mai nap más volt... vágytam utána, nagyon is. Hisz ő maradt egyedül ezen a világon, aki jelentett nekem valamit.
Vettem némi halat és sült krumplit, falatozás közben sétálgattam és a vizet csodáltam a rajta keresztülsikló hajókkal. A nap már lemenőben volt, de kiélveztem még utolsó sugarainak meleg fényét.

Csendesen merengtem a súlyos sziklakövekből rakott mellvédnek támaszkodva. A halat a krumpli felével együtt már megettem, a maradék burgonyát pedig a hattyúknak dobáltam, akik lejjebb a part közelébe kisebb csoportba gyűltek. Csodálatos állatok voltak, annál is inkább, mivel madarak voltak - még ha vízi madarak is - és fehérek... bár igaz, a szépségük még csak meg sem közelítette Shae-jét. Mintha megérezte volna, hogy éppen rá gondolok, a vállamon ülő gyöngybagoly aprót belecsípett a hajamba - éreztem bár, egyáltalán nem fájt, hiszen finoman tette.
Felé nyújtottam enyhén hajlított tenyerem lapját, majd élére fordítottam, hogy a kezemre vegyem. Karmos lábaival a mutató- és középső ujjamba kapaszkodott én pedig belenéztem a bölcs szemekbe. Vágytam borzalmas és halálos tudására, bár mindig is attól rettegtem, egy napon majd meglátom benne a saját halálom... vagy ami még ennél is rosszabb, Victoriáét.

Nem tudtam sokáig merengeni a lét sekélyességén, fájó múlandóságán és a halálon, melyek mostanában úgy pettyezték gondolataim selyem fonákját, akár a galóca kalapját a méreg - elválaszthatatlanul... hisz egy erősebb lökés a valóság talajára taszított s én ismét ott álltam két lábbal a földön, karnyújtásnyira a folyó felett lebegő párás napfelkelte semmijétől. Egy ifjú hölgy jött nekem, a hirtelen ijedtségtől Shae verdesni kezdett a szárnyaival és aprót vijjogott, de nem repült el. Sűrű bocsánatkérései közepette fürkésztem ismerős arcát, de szánom bár, nem tudtam volna megmondani a nevét. Több memóriagyakorlatot kéne végezzek... elvégre Elnökként egyetlen nevet és arcot sem szabadna elfelejtenem.

Láttam az ő arckifejezésén is, hogy meglepődött, majd a nevemen üdvözölt és bemutatkozott. Hát persze! Turner leánya... lassan tíz éve nem láttam, s akkor is, gyermek volt még. Megváltozott bár jócskán, hisz nővé érett, mégis hasonlított valamelyest egykori önmagára. Eszembe jutottak a szülei is és a vidéki otthonuk, az a hatalmas és pompás ház, ahol volt alkalmam néhányszor megfordulni.
- Hát persze, Seraphina! - villantottam felé egy tizennyolc-karátos mosolyt, afféle hivatali ékszert. Meleg volt, barátságos, kedves. De legalább annyira kötelező, mint a következő udvarias kérdésem:
- Rég nem találkoztunk... remélem, ugye jó egészségnek örvend, akárcsak kedves édesanyja és -apja?

Seraphina közölte, hogy mind jól vannak, én pedig bólintottam. Mikor rákérdezett, miért nem jártam náluk egy ideje - hosszú évek óta - azonnal szólásra nyitottam a szám, de szerencsére az utolsó pillanatban meggondoltam magam és becsuktam. Mindezt egy torokköszörüléssel lepleztem. Hisz mit mondhatnék neki? Hogy többet értem el fiatal korom ellenére, mint az apja valaha? Hogy nem volt már szükségem rá, a rangja támogatására, a minden bizonnyal megtisztelő, de hasznavehetetlen bizalmára?
Való igaz, kellemesen éreztem ott magam minden alkalommal, megismerkedtem egy másfajta élettel, fényűző estélyeken vehettem részt... de úgymond egyoldalúan felégettem az engem a tiszteletbeli Turner családdal összekötő hidat magam mögött, ahogy az életem fokozatosan egy másik irányba terelődött.
Talán érzéketlenségnek tűnik részemről, hogy csak azért nem tartok fenn bizonyos kapcsolatokat, mert azok kimerültek, akár a híres walesi szénbányák vágatai az idő előrehaladtával. Az izzadságcseppek, melyek a bányászok feketére kormozott arcáról és izmos kezükben csáklyáikról a szénporos földre pergett, már mind rég felszáradt. Tudtam, illetve sejtettem, hogy Seraphinának fájna ezt hallani, ezért inkább másként feleltem:
- Nem, Seraphina, szó sincs ilyesmiről. Igazán röstellem, de valójában csak arról van szó, hogy elmúltak ifjonti éveim. Az időm nagy részét a munka teszi ki, már nincs időm annyit társaságokba járni, mint régen - hacsak nem hivatalból - válaszoltam kimérten, hangomba mégis vegyült némi személyes felhang. Elvégre, ismertem a lányt és a családját. A szalonukban szivaroztam és kortyolgattam brandy-t az édesapjával, vacsoránál az ő asztaluknál az ő ételüket ettem, s mindig készségesen fogadtak.

- De különben nagyon örülök a viszontlátásnak és most, hogy látom Önt, szeretném ismét felvenni édesapjával a kapcsolatot. Jócskán megváltozott a világ, szívesen elbeszélgetnék Mr. Turnerrel, nosztalgiáznánk... és természetesen Önt is szeretném viszont látni újra, mint régen, bár felteszem, egy ideje kiszakadt már a kedves porcelánbabák bűvköréből - mosolyogtam. Őszintén beszéltem, s mindez igaz volt. Az, hogy láttam Seraphinát, kis lángot gyújtott lelkemben. Talán kevésbé érezném magam ilyen magányosnak, ha felelevenítenék néhány régi barátságot. És erre a Turner család tökéletes lett volna: még ha nem is lett soha olyan jövedelmező a kapcsolatunk, mint szerettem volna, soha semmit nem kértek tőlem cserébe vendéglátásukért... a társaságom elég volt nekik. Talán ez alkalommal viszonozhatnám ifjú korom meghívásait és elhívhatnám én őket a házamba. Seraphina apjának biztosan nagyon tetszenének a századfordulót s a boldog békeidőket korhűen tükröző impozáns enteriőrök.

Láttam a lányon, hogy kis ideig hezitál, majd mintha gyorsan döntötte volna el, hirtelen határozottabb lett, vonásai kissé megkeményedtek és bevallotta, nem minden célzatosság nélkül találkoztunk éppen itt, éppen most. Shae-t, akit még mindig a karomon tartottam, most alatta kissé megbillentve azt elengedtem. Úgy tűnt, mintha megelőzni akarnám, hogy kihallgasson, azonban szó sem volt erről - nemes egyszerűséggel elfáradt a karom, hisz már hosszú percek óta tartottam rajta a madarat. Shae egy közeli magas platán ágai között keresett magának letelepedő helyet, kényelmesen befúrta magát a fa lombjába és elhelyezkedett az egyik vastag, árnyékos ágán.
- Megtalált - mosolyogtam Seraphinára, majd kihúztam magam és a hátam mögött összekulcsoltam a kezeim. Hallgattam a mondandóját, a medál említésére bólintottam - bár kevesen tudták volna megnevezni, pontosan milyen tárgyak vannak a Magisztériumban, a fiatal hölgy tudott egy pentagrammáról; de most még nem láttam okát a kétkedésnek. Nem tudtam volna elképzelni óla, hogy betörő, vagy tolvaj, hogy bármit is el akarna, vagy el tudna lopni. Valószínűleg jó oka van a tudomásra. Ezt meg is erősítette következő mondataival.
- Kérem, Seraphina, felesleges az esdeklésnek akár a magvát is mutatnia felém. Örömmel biztosítom a hozzáférést édesapjának a medálhoz, amennyiben valóban jó oka van rá. Éppen ezen gondolkodtam az előbb, szívesen látnám Önt és az egész családot a házamban, vacsorára. Ha elfogadják, a medált is magammal hozom és odaadom az édesapjának. Kérem, tolmácsolja felé a meghívásom, természetesen magam is írok kedves szüleinek, de így talán előbb is odaér a hír - mosolyogtam. Örültem, bár elmém kis szegletében ott motoszkált a kétség: mégis mi célzattal kellene neki egy pentagramma? Egyetlen helyzet létezhetett csupán, amivel kapcsolatba tudtam hozni... de azt lehetetlennek tartottam. Az emberek nem tudnak az angyalokról. Legalábbis, nem szabadna nekik.

Úgy fürkésztem a lány tekintetét, mintha olvasni akarnék belőle - s való igaz, ez volt a szándékom. Észrevettem hangulatának finom, leheletnyi változását a meghívásra, atyja említésére. Az volt az érzésem, Seraphina hazudni akar nekem. Viszont nem szándékoztam ezt a tudomására hozni, ezért továbbra is barátságos arcom mutattam felé. Mikor a dajmónja a vállára ült, jól megnéztem a kis állatot, majd megdícsértem.
- Milyen kedves forma dajmón! Mikor állapodott meg? Ha jól számolok, nem is olyan régen, de javítson ki, ha tévedek - tippeltem meg Seraphina korát, bár volt némi viszonyítási alapom is hozzá, ahogy gyorsan megszámoltam az eltelt éveket. Burkolt szándékom volt, hogy a hirtelen témaváltással kicsit összezavarjam. A legtöbb ember nyomás alatt belegabalyodik a saját hazugságába. Reménykedtem, hogy ha így van, a leánnyal is megtörténik előbb, vagy utóbb - ugyanakkor jobban kívántam, hogy ne engem igazoljanak a történések. Hisz az csak egy dolgot erősítene meg bennem: az emberek gyarlók és ostobák. Erkölcstelenek és kegyvesztettek. Nincs joguk tovább az élethez. El kell, hogy pusztuljanak. Hisz még egy régen látott ismerős felé is igaztalan, mérges kígyónyelvvel szólnak.

Mikor a hölgy az apjáról beszélt és arról, hogy szívesen látnának, mindig, a szívembe kis melegség költözött. Igen, most már határozottan éreztem: meg kéne nyílnom egy kicsit, felmelegíteni a régi barátságokat. Hiszen nem lehetek mindig ilyen óvatos, már-már paranoiás, még elnökként sem. Talán nem minden ember akar csak hasznot húzni belőlem - biztos voltam benne, hogy Archibald Turner nem tenné. Nem szabadna elfelejtenem, hogy én is ember vagyok... még akkor sem, ha Camilla halott. Évekkel ezelőtt történt és én mindent feladtam a munkáért, a gyászért és a gyermekemért. De eddig mindig olyan nehéznek tűnt... most viszont, hogy felbukkant itt Seraphina elfeledettnek hitt emlékeimmel, a jövő és az újrakezdés veszített terhéből. Elmosolyodtam.

Azt hiszem, Archibald Turner büszke lenne rám. Hisz ismert fiatal koromban és most... mára én lettem a Magisztérium elnöke. És ez nem kis szó. Merengésem Seraphina szavai szakították félbe, s hallva vallomását, szemeim összeszűkültek, vonásaim megkeményedtek. Nem volt teljesen őszinte... ez vajon mit jelent? Hát persze... hazugságot, mi mást?
Ezek után magyarázkodni kezdett, s bár semmi kedvem nem volt hozzá, végighallgattam. És megsajnáltam, mikor arról beszélt, megromlott a kapcsolata az édesapjával és bár magam sem hittem volna, meglágyult szigorú arcom és a végén csak bólintottam. Talán a hirtelen jött pozitív gondolkodás, vagy hogy ismertem a lányt, még ha csak kevéssé is és ismertem a családját... de megértettem őt és együtt éreztem vele.

- Seraphina, ez nagyon kedves és nagylelkű Öntől... igazán kedves gesztus. Nagyon sajnálom, hogy... khm, megromlott a kapcsolata az édesapjával. Természetes, hogy szeretné őt megbékíteni és ez egy roppant önzetlen cselekedet, amihez a segítségemet kéri. Csak azt nem értem, miért nem tudta ezt egyenesen megmondani? Persze, egy ember sem szeretne rég nem látott ismerősökkel beszélgetni a gondokról, melyek körülveszik... - sóhajtottam. Nekem is megvolt a magam keresztje. És tudtam, hogy ennek a hölgynek szüksége van az édesapjára. Szüksége van a szeretetére, amíg él. Fontos, hogy a földön töltött idő minél több szeretettel teljen meg. Amíg csak lehet. Amíg a sors el nem veszi az embertől azt, akit a legjobban szeret, imád, s istenít. Ez lehet egy szerelmes szív... és lehet egy testvér is, vagy szülő.
- Segítek Önnek, Seraphina. Cserébe viszont mielőbb el kell jönniük vacsorára, csak ezt kérem - eresztettem meg újra egy halovány mosolyt. Nem akartam egy karótnyelt, belül mégis összetört embernek tűnni, akinek arcán épp ilyen lemondó, csak csendesen reménykedő mosoly virít. Mégis ez volt a legőszintébb arckifejezésem, mióta találkoztam ezzel a lánnyal, bár akaratlanul eresztettem meg. Seraphina őszintesége kissé talán rám is átragadt és figyelmetlenségemben képtelen voltam palástolni az őszinte érzelmeim.

Láttam Seraphinán, hogy a sírás fojtogatja a torkát és hirtelen ötlettől vezérelve magamhoz öleltem.
- Nyugodjon meg Seraphina, nem lesz semmi baj. Az apja jó ember, bármi történt is, nem lehet ekkora tragédia... - simítottam végig a haján -  ... biztosan megbocsát Önnek. Hiszen mondtam, segítek megszerezni a medált. Ne sírjon hát, kérem. Hamarosan minden rendbe jön.
Kissé eltoltam magamtól, majd kezemmel finoman feljebb emeltem a vállát, hogy ránézhessek s ő is viszonozza a pillantásom. Mikor azonban megláttam csodaszép szemeit, s az arcából egy nő nézett vissza rám, csak akkor tudatosult bennem, mennyire más is most ez a helyzet. Nagyon közel voltunk egymáshoz, s az imént át is öleltem. Elfeledkeztem róla, hogy nem gyermek már, s az előbbi mozdulataim talán félreérthetőek voltak. Elhúzódtam, lesütöttem a szemeim s megköszörütem a torkom.
- Elnézést kérek - mondtam végül. Csupán egy vigasztaló öleléssel szerettem volna enyhíteni kissé a bánatát, de megfeledkeztem magamról.

Ugyanakkor a haja illata, a bőre tapintása... egyáltalán nem volt már az a kislány, akit fiatal ficsúr koromban az ölembe ültettem és beszéltettem a babáiról és játékairól. Mikor elmondta, hogy két éve állapodott meg a dajmónja, csak bólintottam, s bár felfogtam, amit mondott, alig érdekelt. Belül más gondolatok kavarogtak bennem. A szívem megrepedt. Nem szabadott volna közelednem felé, még ha jó szándékkal tettem is. Olyan érzés volt, mintha megcsalnám Camillát. Mintha nem maradnék többé hű az emlékéhez.
Igyekeztem elhessegetni ezeket a bús gondolatokat, elvégre itt volt előttem Seraphina, rég nem látott barátom, Archibald Turner leánya, s a segítségemet kérte.
- Mit szólna hozzá, ha holnap délután eljönne hozzám egy kávéra? Akkor odaadom a medált. Még segíthetne is kicsit, összeállítani a vacsorát és... persze, a díszítésről sem szabad megfeledkeznem. Mi is volt édesanyja kedvenc virága? Jól emlékszem, a sárga rózsa? - igyekeztem a beszélgetést nyugalmasabb és más mederbe terelni.

Mikor elhúzódtam és elnézést kértem Seraphinától, elfogadta a bocsánatkérésem, sőt viszonozta azt... amit ugyanakkor nem tudtam hová tenni, de végül nem kérdeztem rá, hogy miért mondta mindezt. Talán egy kissé őt is zavarba hoztam hirtelen és akaratlan közeledésemmel, félreérthető viselkedésemmel. Örültem a szerencsés témaváltásnak és -választásnak, melyet magam vetettem fel. Igyekeztem úgy tenni, mintha az iménti jelenet meg sem történt volna, s fejemből kizárni a nem ideillő gondolatokat. Erősen hajtott a kíváncsiság, hogy megkérdezzem, miért romlott meg a kapcsolatuk, vagy hogy a hölgy mit olvashatott Archibald jegyzetei között, vajon mire kell neki a medál... de türtőztettem magam végül.

Jól emlékeztem a virágra, kissé büszkén ki is húztam magam, mikor ezt a lány is megemlítette. Készségesnek tűnt, sőt, egyenesen lelkesnek és biztos voltam benne, hogy ezt cserébeni tettnek, szinte kötelességnek tekinti azért, hogy rendelkezésére bocsátom a medált. Mindenesetre, nem úgy tűnt, mintha teher lenne a számára.
- Kiváló! Köszönöm - biccentettem felé, majd mikor megkérdezte, a holnapi napon eljöhet -e az egyik barátja is, bólintottam.
- Természetesen, őt is szívesen látom - mondtam, de ennyi ködös részlet már túl sok volt, így engedtem a kíváncsiságnak és megkérdeztem:
- Elnézést a kérdésért Seraphina, remélem nem vagyok indiszkrét, de netán az... udvarlóját hozná el? Csak azért kérdezem, hogy tudjam, mire számítsak... - fejeztem be enyhe mentegetőzéssel, de tényleg nem egyébért kérdeztem. Persze Seraphina már nő, valószínűleg udvarolnak neki. És ebben az esetben az illető urat - már ha valóban ezt takarja a barát szó - is meg kell hívjam a vacsorára.