Elhagyatott raktár

Ez a nap azon ritka alkalmak egyike, mikor csak úgy magamtól elhagytam a házat és nem a bátyámat vártam odahaza. Sokan mondják, hogy biztosan megőrültem, hiszen mióta elment, alig akarom elhagyni az otthonom, csak őt várom vissza. Persze iskolába jártam, de mindig alig vártam, hogy hazaérhessek abban reménykedve, hogy ő is otthon lesz. Ám mégis csalódnom kellett.
Nem volt kedvem a belvároshoz, az emberek sokaságához, ezért a külváros felé vettem az irányt. Néztem egy darabig a játszótéren játszadozó gyerekeket, az aggodalommal figyelő szülőket, aztán már mentem is tovább. Jóval messzebb elkerültem a belvárostól, mint szerettem volna. Egészen a régi raktárépületig jutottam, ami London tényleges vége. Emlékeztem, hogy először a bátyám hozott el ide, hogy jól beijesszen, azzal, hogy itt szellemek járnak. Mondanom sem kell, alig értünk ide, de én már sírva fakadtam és könyörögtem, hogy menjünk haza. Alig lehettem tíz éves. Olyan kis hiszékeny voltam, főleg, hogy a bátyám mondta ezt. Mindent elhittem Aldennek, hiszen felnéztem rá, számomra mindig ő jelentette a családot, a védelmet. Bíztam benne, akár meg haltam volna érte. Nem mintha most nem így lenne, de már régen nem láttam. Attól féltem, hogy talán meg sem ismerem, ha megérkezik, de lehet, hogy ő se engem.
Észre sem vettem, hogy megálltam a raktár előtt és mosolyogva játszottam le magam előtt az emlékeket. Azon az éjszakán annyira sírtam, hogy nem mentünk be. Utána még vagy két hétig mellette is aludtam, mert féltem egyedül. Gyorsan megtanulta, hogy nem szabad ijesztgetnie ilyen ostobaságokkal, mert csak ő jár rosszul. De nem úgy tűnt, mint akit zavar a dolog, de nem is hozott ide soha többet.
Arra lettem figyelmes, hogy Inu mellettem ücsörög és morog az épületre.
- Mi a baj? - kérdeztem kíváncsian. Éreztem a nyugtalanságát, de nem értettem ennek az okát. - Talán az emlékek miatt vagy ilyen? Tudjuk, hogy szellemek nincsenek - nevettem és megvakargattam a füle tövét, mire csak bólintott egy nagyot.
- Ez komoly? - kérdezte daimonom, mikor megtaláltam a kerítés mentén azt a lyukat, ahol be szoktak szökni a gyerekek.
- Ne fossál már! - néztem rá a kutyára. - Fényes nappal van, nincs itt senki. be akarok kukkantani, még úgy sem voltam benn. - Azzal már be is bújtam a lyukon, majd megvártam mire Inu is becammog halk morgással, amin csak jót mosolyogtam.
Lassan, megfontoltan haladtunk az épület felé, mert ha már nem is hiszek a szellemekben, azért a gyerekkori emlékek megmaradnak. Volt bennem félsz, de az, hogy itt volt velem Inu, és nappal is volt, azért kicsit segített nekem.
Erősen kapaszkodtam rá a bejáratra, hogy ki tudjam nyitni, mert azért eléggé nehéz egy dög volt, de láss csodát, sikerrel jártam. Pont annyira nyitottam ki, hogy be tudjunk kukkantani, de amint bedugtam a fejem, elakadt a szavam. A raktár közepén, egy ember állt háttal nekem, de nem ez volt az, ami miatt padlót fogtam, hanem mert szárnyai voltak.

Reggel, mikor felkeltem, azt hittem normális, monoton nap elé nézek. De ez az elmélet már akkor megdőlt, mikor elindultam egymagam sétálni, majd betértem a raktárépületbe egy kis nosztalgiázásra. Mikor megláttam odabenn azt az alakot, az első gondolatom az volt, hogy tuti nem fogok nosztalgiázni, a következő pedig az, hogy nekem végem. Biztos voltam benne, hogy valami olyat láttam, amit nem lett volna szabad.
Ahogy megfordult, és a hollófekete tollas szárnyak eltűntek, olyan érzésem volt, mintha egy picit belesajdulna a szívem, de nem értettem, hogy ez miért van. Szinte lassított felvételként éltem meg, ahogy megfordult, a szárnyai eltűntek, és arcára kiült haragtól megremegtem. Hangja éles volt, ami másokat biztosan meghátrálásra késztetett volna, de senki másnak nincs akkora kíváncsisága mint nekem. megijedtem, hogyne, hiszen valami olyasmit láttam, amit hihetetlen, mégis kihúztam magam és beljebb léptem, mellettem pedig Inu jött.
- Ki vagy te? - kérdeztem kíváncsian, és alig két méterre megtorpantam. Eredetileg azt akartam kérdezni, hogy »Mi“, de elég emberi volt, szóval nem akartam pofátlan lenni. Aztán, ahogy jobban megnéztem az arcát, rájöttem, hogy láttam már valahol, méghozzá valamilyen magazinban. Modell, egy igazi híresség, nekem még sem jutott eszembe a neve.
- Nem kockázatos a hírnév, ha ilyen súlyos titkaid vannak? - Csak nem tudtam befogni. Csak úgy kicsúszott a számon, de nem zavartattam magam, csak tovább fürkésztem.
Próbáltam eldönteni, hogy tényleg jól láttam azt, amit, vagy csak képzelődtem. Az árnyékok játéka igen furcsa dolgokat tudnak idézni az ember képzeletében.
Bár nem is tudtam, hogy mi lenne a legjobb. Ha igaz lenne, akkor valószínűleg nagy szarban vagyok, de ha csak képzeltem, akkor meg nagy mázlista vagyok. Próbáltam is úgy tenni, mintha semmit nem láttam volna, de biztos vagyok benne, hogy első tíz másodpercben, mikor még az ajtóbán álltam, minden leolvasható volt az arcomról.
- A nevem Elizabeth - mutatkoztam be kedvesen. - Téged, hogy hívnak? - kérdeztem érdeklődve, mert ugyebár az arcát láttam, de a nevére nem emlékszem.

Érdeklődve figyeltem az ismerős ismeretlen és daimónját. Mintha vártak volna valamire. Aztán a kis mosómedve megszólalt, értetetlen volt. Akkor mit mondjak én? Az előbb majdnem leharapták a fejem, most meg mintha ott se lennék. Ki érti ezt?  
Az a kelletlen mosoly, ami aztán a férfi arcára ült, még jobban csodálkozásra késztetett. Már tényleg nem értettem semmit. Teljesen összezavarodtam. Jobbnak láttam minél hamarabb lelépni, de túl kíváncsi vagyok ahhoz, hogy hátat fordítsak és lelépjek.
Inu mellette hegyezte a fülét, minden idegszála pattanásig feszült. Kész volt harcba bocsátkozni, ha netalántán el akarnának hallgattatni minket örökre.
Bemutatkozására elmosolyodtam. Kezdtem benne reménykedni, hogy talán még sem lesz itt vége mindennek, túl fogom élni a dolgot. Folytatta, amitől leesett az állam, de hevesen bólogattam is, hogy én ugyan nem szólok senkinek egy szót sem. Az kellene még, hogy levadásszanak.
- Angyalok? - kérdeztem döbbenten. - Miért nem szabad megmutatnotok a szárnyaitokat? - A kíváncsiságom erős és szeretek mindenről tudni. Nagy bajom ez, de hát addig amíg nem halok bele, kielégítem a kíváncsiságom. Soha nem hittem az angyalok létezésében, de amit láttam, és amit ez a férfi mondott, biztosított az ellenkezőjéről. Angyalok igenis vannak, és éppen az egyikkel beszélgetek. Tök jó...
- Azrael - ízlelgettem a nevet egy darabig, aztán bólintottam egy nagy mosollyal, jelezve, hogy felfogtam. - Akkor ez a Daniel egyfajta emberi álnév neked? Amúgy miért vagy itt? Nektek, angyaloknak nem az égben lenne a helyetek, a mennyországban vagy hol? Sokan vagytok még itt? Miért jöttetek le ide? - kérdeztem izgatottan. Mindent tudni akartam, azonnal, első kézből.
- Csak annyira veszélyes nekem ez a hely, mint neked, mikor itt nyitogatod a szárnyaidat - mondtam felhúzott orral. Ne oktasson ki engem egy szárnyas ember, arról, hogy mi veszélyes és mi nem az. - Tudod, közkedvelt szórakozó hely ez. Ha nem én jöttem volna, rosszabb helyzetbe is kerülhettél volna. Nem mindenki olyan titoktartó, mint én vagyok.
Inu leült mellém és a másik daimont méregette. Furcsála, hogy mikor a férfi hozzá ért, nem úgy viszonyult, mint a legtöbb daimon. Nekem is szemet szúrt, de nem értettem az okát. Végül puhatolózva rákérdeztem a dologra.
- Az angyaloknak is van daimónjuk? - kérdeztem, miközben hol a mosómedvére, hol az angyalra néztem.

Egy percig sem tagadtam le, mennyire kíváncsi vagyok. Kérdeztem, figyeltem, próbáltam mindent megtudni. Látszólag az angyal igen jól tűrte, biztos volt már ehhez hasonló helyzetben.
- Szóval álcázzátok magatokat - mondtam elgondolkozva. - Gondolom a magisztérium sok más dolgot is eltussol, de igazából ez nem lep meg. Valahogy meg tudom érteni, hogy nem kell mindent tudnunk. - Mosolyogva megsimogattam Inu fejét, majd vissza fordultam Azraelhez.
- Ezért nagy bajba kerülhetsz, hogy megláttalak? - kérdeztem kissé aggódva. - Tényleg nem mondom el senkinek. Ha kell, nem is kérdezek többet, beszélhetünk másról is, ha emiatt bajba kerülhetsz.
Az persze egy percre se fordult meg a fejemben, hogy talán nekem lehet ebből bajom. Ó, én mekkora balfék vagyok. Majd megölt a kíváncsiság, hogy még többet tudjak meg, de tényleg nem akartam baja sodorni. Így is eleget tudtam már meg az angyalokról.
Aztán ahogy folytassa, még több és több kérdésem lett. Rá kellett harapnom a nyelvemre, hogy ne kérdezzek, de már csak az is késztetett, hogy igen közlékeny volt. Válaszolt mindenre, bár arra nem, hogy miért van itt, de egyébként minden másra kielégítő választ kaptam. De végól csak nem bírtam ki...
- Minden angyalnak más és más ereje van? - kérdeztem, ahogy egy lépést tettem felé. - Vannak szintkülönbségek? Uralkodótok? Olyanok vagytok, akár katonák, rangsoroljátok egymást? - Biztos vagyok benne, hogy lassan elveszti majd a türelmét, ezért inkább bőrt húztam a fogamra, és bocsánatkérő pillantást küldtem felé.
- Bocs, kicsit kíváncsi természetű vagyok - mondtam elhúzott szájjal.
Majd amikor azt mondta, ha nem hinne a szavamban akkor már nem élnék, egy lépést hátráltam. Attól, hogy angyal, azért igen ijesztő is. Én mindig úgy képzeltem el őket -már amikor hittem bennük-, hogy kedves, aranyos, szárnyas kis emberek, akik segítenek a bajba jutottakon. Hát most itt állt előttem egy, aki nem kicsi és nem is kimondottan kedves, bár eddig nem is nagyon volt ellenséges.
Ahogy kimondta, hogy az angyaloknak nincs daimonjuk, kirázott a hideg, megborzongtam.
- Ez undorító - mondtam felfordult gyomorral. - Daniel ezt nem érzi? Mármint amikor a daimonjához érsz? Lehet, hogy akkor mikor te hozzáérsz, ő odabenn szörnyű kínokat él meg. Vagy nem is most, majd akkor, ha elhagytad a testét.
Kicsit más szemmel néztem már rá. Nem igazán tudom felfogni, hogy milyen is ez, de nekem annyira idegen és annyira visszataszító, hogy valaki más érintse meg a daimont, nem csak annak a társa.
sajnálni kezdtem a kis mosómedvét és a testbe zárt férfit is. Ez az angyal volt olyan kegyetlen hogy felhasználja a testét, mikor neki is megvolt a saját élete. Én soha nem tennék ilyet, és nem is engedném, hogy így felhasználjanak. Ennek a Daniel gyereknek is lehetett volna annyi esze, hogy visszautasítsa.
- Engedéllyel szálljátok meg a testet? - kérdeztem kicsit ellenségesen. - Mármint a gazdatestet megkérdezitek erről? Hiszen ez az egész szemétség. Ha az ember nem egyezik bele, és ti csak elfoglaljátok, akkor ezzel elveszitek az életét. Látom, teszel azért, hogy feljebb vidd ennek a Danielnek a karrierjét, hogy segíted, de arra nem gondoltál, hogy talán ő maga akarta ezt elérni? - Kíváncsiságom még mindig ott csendült a hangomban, ahogyan az ellenségesség is. Nem értettem még semmit ebből, de nem is tudtam elnézni, ahogyan az angyalok kihasználják az embereket a saját, önös céljaikra.

Igen beszédesnek bizonyult az angyal, én pedig kiélveztem ezt. Bár nem akartam belebonyolódni az angylok dolgába, nem akartam bajba sodorni magam, sőt, másokat sem azzal, amit tudok, még sem tudtam megállni, hogy ne kérdezősködjek. Nem minden nap találkozik ember angyallal. Vagy lehet, hogy mégis? Azrael sem járkál a szárnyait mutogatva, akkor valószínű, hogy más sem. Hányszor, de hányszor elmehettem mellettük az utcán... Nem tudhatjuk, hogy ki lehet még angyal, hiszen nem látni rajtuk, de mégis van egyfajta vonzásuk, még így emberi alakban is. Magam sem tudom megmondani, de mintha könnyebbnek érezném magam, mióta megláttam, mióta beszélek vele. Mintha húzna felé valami. Ilyet csak a bátyám közelében éreztem. Furcsa, nagyon furcsa az egész.
- Ez érthető - bólintottam egyetértőn. Tényleg nem lenne ésszerű, ha megtudnák az emberek, hogy angyalok járnak köztünk.
A többi szavaira csak bólogattam, hiszen nem sokat mondott, de minden világos volt. Annak kellene igazán örülnöm, hogy nem nyírt ki mindjárt, hanem még válaszol is kérdéseimre. De mi van, ha ezek után fog megölni? Na, erre nem gondoltam még az elején, most mégis befurakodott a gondolataim közé. Nagyon reméltem, hogy a fejemben nem tud olvasni, mert az elég kínos lenne.

Újra hátra léptem, amikor mérgesen szólalt meg. Inu is felmordult nem tetszését mutatva, de ő nem mozdult.
Hát Gino szavai megnyugtattak, mégis felháborodtam. Én soha nem teszek elhamarkodott kijelentéseket. Ezek szerintem teljesen jogos kérdések voltak, bár ahogyan kérdeztem, az tényleg nem volt szép tőlem.
- Most mit vártok tőlem? - kérdeztem elképedve. - Gyerekkoromban hittem az angyalokban, aztán ez meg szépen eltűnt. Most meg itt áll előttem egy, aki másnak a daimónját fogdossa. Szerintem az én helyemben mindenki más kiakadna. - Nem voltam már ellenséges, inkább csak döbbent. - Valahogy nem tudom elképzelni, hogy én lennék az egyetlen olyan ember ezen a földön, aki ilyet merészelt feltételezni. Undorítónak találom, hiszen ebben nőttem fel, na és persze abban a hitben, hogy az angyalok apró, picit szárnyas emberkék, akik barátságosak, szeretetre méltó lények. Szóval bocs, hogy picit kiakadtam.
Bármennyire próbáltam sértettnek mutatni magam, azért szórakoztatott Azrael viselkedése. Mint egy gyerek, aki nem akarja átadni a kedvenc játékát senkinek.
- Figyelj, tényleg sajnálom - próbáltam békíteni a helyzetet. Közelebb léptem hozzá, és finoman megérintettem a karját. - Nem akartalak sem téged, sem pedig Danielt megsérteni. Furcsa, ismeretlen ez az egész és hát, nem is mindennapi. - Szégyenlős félmosolyra húztam a szám, hátha ezzel is enyhíteni tudom a köztünk kialakult ellenségeskedést.