Hide park

Ide most nem jön semmi

Kapkodva rohantam a városban, nyomomban Celestel, hiszen találkozóm volt vele. Azzal a sráccal. Vagyis reméltem, hogy ő volt az, aki ott hagyta nekem azt a levelet. De miért is rohanok ennyire? Hiszen nem ismerem, nem tudhatom, mit akar tőlem. Nem bízhattam benne, hiszen bármikor elárulhat.
Az emberek szúrós szemmel néztek utánam, ami cseppet sem zavart, nem érdekelt, csak loholtam, mintha a pokol össze kutyája mögöttem csaholna. Celest egész úton azt kérdezte, miért rohanunk, miért ilyen sietős egy olyan emberrel találkozni, akit nem is ismerünk. Ugyan ezek a kérdések merültek fel bennem is. Nem értettem, ezért lelassítottam, majd megálltam. Zilálva kapkodtam levegő után, a sok futás miatt kipirosodott arcomról elhúztam az odatapadt hajszálakat és körbe néztem. Már nem volt messze a park. Hallottam a hatalmas szökőkút jellegzetes csobogását, a gyerekek sikongatását játék közben.
Ránéztem Celestre, aki kíváncsian fürkészte az arcom, miközben fekete orra folyamatosan a mozgott. Aranyos volt így. Mindig mosolyt csalt az arcomra, ahányszor csak láttam ezt tőle. Most sem volt másképp.
Megfogtam, majd ölbe vettem a kis bundást, aztán egy nagy sóhajjal, immár gyalog folytattam az utam.
Mindvégig arra gondoltam, hogy talán jobb lenne sarkon fordulni, eltűnni innen, elmenni, hogy még ő se találhasson rám soha többet. De tartoztam neki, azt hiszem.

Légzésem lassan visszaállt és már nyugodtabban haladtam a parkban szememmel őt keresve. Dzsekim összébb húztam magamon, nem volt valami kellemes az időjárás.
- Sera - szólt hirtelen Celest karjaimban, majd követve tekintetét, megláttam a padon fekvő férfit. Azon gondolkoztam, érdemes-e odamennem, hogy tényleg beszéljek vele. Nem ismertem, nem bíztam benne és ami a legfontosabb, nem tudhatom, hogy miért is kért találkozót. Féltem, hogy talán elvisz, vissza a szüleimhez, hogy azok pedig belekényszerítsenek egy olyan házasságba, amiben csak a szenvedés várna rám.
Döntöttem.
Már éppen fordultam volna el, hogy elmegyek, hogy elszökök a szeme elől, mikor farkas daimonja halk morgása megállásra késztetett. Tudtam, hogy észrevettek. Mindketten.
Visszafordultam, de nem titkoltam érzéseimet. A kétség, a kíváncsiság és még a félelem is kiült az arcomra, ahogy őt néztem.
Nem volt értelme már menekülni, így lassú léptekkel megindultam felé.
- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem puhatolózva, közben fürkésző tekintettemmel végignéztem rajta.

Ide most nem jön semmi

Nem kerteltem. Gyorsan túl akartam esni az egész beszélgetésen, hogy aztán eltűnhessek. ahogy félrehúzódott a padon, nem mozdultam. Gondoltam, hogy nekem csinált helyet, de tudtam, hogy nem bájcsevegésre készülünk. Tisztes távolban álltam meg tőle, nem mentem a közelébe. Még mindig egészen élénken élt bennem az a fél óra, amíg hazarángatott. Akkor is ugyan ezek a gondolatok, kétségek voltak bennem. Nem tudom ki ő, mit akar tőlem. Elszöktem otthonról, a szüleim meg elég elvetemültek, hogy bárkit utánam küldjenek.
Ez be is bizonyosodott, amikor végre válaszolt nekem. Számítottam rá, de szépen elképedtem, ahogy kimondta, hogy ketten is a nyomomban vannak. De döbbenetem hamar átváltott kételkedésbe, és távolságtartón néztem tovább rá.
- Talán te lennél az egyik? - kérdeztem gyanakvón és magamhoz szorítottam Celestet. Nem akartam elengedni, mert féltem, hogy talán vele csapdába csalhat. Következő szavai mégis gyanúm ellen szóltak, hiszen segíteni akart nekem. Mégis ajánlata még gyanakvóbbá tett.
- Honnan tudhatnám, hogy nem versz át? - kérdeztem ellenségesen, bár legszívesebben nem így reagálnám le az egészet. Volt valami ebben a férfiban, ami vonzott hozzá. Olyasfajta kisugárzása volt, amit egyszerűen nem tudtam figyelmen kívül hagyni. - Miért segítenél nekem, egy idegennek, akinek még a nevét sem tudod?
Már magam sem tudom, hogy akkor miért engedtem neki, hogy elrángasson a lakásáig. Egyszerűen le kellett volna ütnöm, vagy elfutni előle, de engedtem. Bár meg tudnám érteni ezt...
- Egyébként is, emberek nem szoktak ok nélkül elszökni az otthonukból - tettem még hozzá flegmán. De gyorsan személyiséget váltottam, mikor rájöttem, hogy a legfontosabbat meg sem kérdeztem még tőle. - Mégis honnan tudod, hogy hány embert állítottak rám? - Hangom most érdeklődő volt, de még mindig ott csengett benne az ellenségesség.
Kezdtem kétségbe esni. Úgy gondoltam, ha már ennyi mindent tud, akkor biztosan ő is az egyik olyan fickó, aki utánam jött, aki haza akar vinni. De akkor ezt már megtehette volna akkor, mikor rám talált a kikötőben. Már semmit sem értettem.
Érdekelt az ajánlata, hiszen tudtam, hogy egymagam úgy sem tudok lelépni feltűnésmentesen. Segítség kellett, de nem vallottam be neki, hiszen nem bízhattam benne. Nem tudtam ki ő, nem tudtam a nevét, semmit az ég világon.
Még egy lépést is hátráltam tőle, hogy tudassam, nem bízok benne. Tele voltam kérdésekkel és csak ő adhatott nekem választ, és ez volt az egyetlen ürügyem, amiért ott maradtam. Továbbra is ott álltam kétségek közt. Bízni akartam benne. Hinni neki, hogy tényleg segíthet.

Ide most nem jön semmi

Tudtam, hogy szüleim utánam fognak küldeni valakit, de arra nem számítottam, hogy két alak is a nyomomban van. Kicsit túlzásnak gondoltam. Aztán hallva válaszát kérdésemre, felmerült bennem a gondolat, hogy a második ipse, lehet, hogy nem is miattam van itt.
Néma invitálására immár helyet foglaltam mellette, de még így is a pad másik oldalához húzódtam és elengedtem végre Celestet is.
Ki sem kellett mondania, biztos voltam benne, hogy őt is felbérelték, de már csak azért is maradtam, mert érdekelt. Érdekelt mint ember, és érdekelt az is, hogy miért osztja meg velem mindazt amit tud, mikor csak fognia kellene és elvinni a szüleimhez. Össze voltam zavarodva, már nem értettem semmit. Farkasa morgott, ami meglepett, hiszen a férfi tekintetében semmi ellenszenv, vagy harag nem volt.
Bármennyire próbáltam, nem tudtam nem hinni neki. Túl őszinték voltak a szavai, a pillantása.
- O... - reagáltam le egy mosollyal együtt, mikor az indítékairól beszélt, vagyis azok hiányáról. Fogalmam sem volt, miért változott meg hirtelen a véleményem, de már nem tartottam tőle úgy, mint az elején. Vigyora megnyugtatott és rájöttem, mennyire is tetszik nekem ez.
De azonnal lehervad a mosolyom, mikor kijelentette, hogy tudja, miért szöktem el. Nagyot sóhajtottam és bólintottam.
- Tudom, gyerekesnek tűnhet a viselkedésem, de a szüleim magukhoz akartak láncolni meg persze egy idegenhez - mondtam egy fintorral. - Igazából hosszú történet - vontam meg a vállam és végigsimítottam Celest hátán. Nem lepett meg, hogy ezt is tudja, hiszen már sejtettem, hogy ő a másik, aki azért jött, hogy hazavigyen. Ezért sem reagáltam túlzottan hevesen, mikor végre bevallotta. Csak arra kaptam fel a tekintetem, hogy azt monda, a másik is itt van valahol. Nem néztem körbe, nem láttam értelmét, hiszen nem ismerem. Bárki lehet és túl feltűnő sem akartam lenni.
Azon viszont kissé eltátottam a szám, amit ez után mondott. Eléggé ledöbbentem ahhoz, hogy megszólalni se tudjak, csak néztem rá, mint sült bolond.
Hihetetlenül kíváncsi voltam, tudni akartam, hogy miért segít nekem, de mivel már kaptam egy nem éppen kielégítő választ, nem tettem fel újra a kérdést, ahelyett, máshogy fogalmaztam meg.
- Hogyan akarsz nekem segíteni? - kérdeztem érdeklődve. Talán úgy tűnhettem, mint aki beadja a derekát. Így is volt, de úgy éreztem, azért illene tisztáznom vele egyet s mást. - Hálás vagyok neked amiért segítesz, de nem fogok bízni benned - mondtam ki nyíltan. - Mégis azt hiszem, egy próbát megér ez az egész. Kíváncsivá tettél, és én szeretnék mindent tudni. - Elég furcsán jött ki ez a szöveg, de én értettem, nekem ennyi elég is volt. Az már nem érdekelt, ő hogyan értelmezi. nílt ember vagyok, de azt még sem mondhattam, hogy ő róla akarok mindent tudni, mert így volt. Ha segít nekem, egy ideig egymásra leszünk utalva, így az együtt töltött idő alatt, talán sikerül kiismernem. Persze csak akkor, ha nem vágja át a fejem és első alkalommal visz engem a szüleimhez. De azt hiszem ennyi kockázatot megér. Ha vissza is kerülök az otthonomba, majd elszökök újra, de akkor soha többet nem fogadok el semmilyen segítséget senkitől.
Gondolataimból az szakított ki, hogy újra megszólalt. Bemutatkozott és a nevére összeráncoltam a homlokom. Elég érdekes volt, azonnal az jutott eszembe, hogy ez tuti, nem igazi név, csak valami kitalált. Most így bízzak meg benn?
De nem kérdeztem rá. Elfogadtam a felém nyújtott kezet, majd elmosolyodtam. Biztos voltam benne, hogy tudja a nevem, de a belém nevelt jó modor miatt, én is megtettem.
- Sera vagyok, ő pedig itt Celest - mutattam görényemre. Majd ahogy túl voltunk a formalitáson, mélyen a szemébe néztem, hogy tudja, csak rá várok. - Mivel kezdjük? Mit tegyünk? - kérdeztem tettre készen.

Ide most nem jön semmi

Farkasa lehiggad, legalább is úgy tűnik, mikor rászól. Mégis nagyon furcsálltam azt, ami köztük ment. Mintha nem lennének egy hullámhosszon, vagy csak nagyon jó színész a férfi. Ez pedig számomra semmiféleképpen sem előnyös. Ha tényleg így van, akkor itt van még egy ok, amiért nem bízhatok benne. Az is megfordult a fejemben, hogy mindvégig, bármit amit mondott nekem, az mind hazugság. De ezt a gondolatot gyorsan kivertem a fejemből, hiszen a tekintete nem hazudhat... talán. Őszinteség és elszántság volt szemében, és nekem ennyi elég volt, hogy leüljek mellé, ezzel némi bizalmat adva neki.
Hálásan néztem rá, mikor azt mondta, nem tartja gyerekesnek a viselkedésemet. Annyira furcsa volt nekem ez a férfi, hiszen az lenne a dolga, hogy hazavigyen, hogy átadjon a szüleimnek, de ő nem akarja ezt. Nem lenne szabad vele beszélnem, nem kellett volna leülnöm mellé, hiszen ha úgy vesszük az ellenségem, de nem tudtam nemet mondani. Vonzott magához, egyszerűen nem tudtam csak úgy otthagyni. Volt benne valami, ami felkeltette az érdeklődésemet.
- Hát jó - mondtam egy sóhajjal. - A szüleimmel egyességet kötöttünk. Nekem minden vágyam az volt, hogy világot lássak, hogy festhessek, hogy népeket, kultúrákat ismerjek meg. A szüleim azt mondták, ha mindent megtanulok, ha képes leszek egymagam intézni a család ügyeit - mert ha ők nem lesznek, valakinek tovább kell vinni -, akkor elmehetek, addig, amíg a kötelességem haza nem hív - elfintorodtam. - El sem indultam, de már a nyakamba sóztak egy kötelességet. Évekig keményed tanultam, hogy minél hamarabb leléphessek, hogy megvalósíthassam az álmom, mindeközben a szüleim azon gondolkoztak, hogyan verhetnek át, hogyan marasztalhatnának. Inkább hozzáadnak egy idegen ficsúrhoz, nehogy lelépjek. Úgy tűnik manapság már a saját szüleiben sem bízhat az ember. - Dühös lettem, miközben meséltem, éppen ezért, meg sem szólaltam ezután egy darabig. Sorozatos mély levegővétellel próbáltam nyugtatni magam.
Meglepődtem szavain, egyben mosolyt csalt az arcomra, ahogy viselkedett. Aranyos volt. Egy szempillantás alatt sikerült megnyugodnom.
- Szóval én vagyok a csapat esze, mi? - kérdeztem gúnyos mosollyal. - Rendben, ha én hordom a nadrágot, azt kell tenned, amit én mondok! - Ötletem sem volt, hogy ebben mi is olyan vicces, mármint ebben az egész helyzetben, de előjött belőlem a játékos énem, és abban a pillanatban nem tudtam arra gondolni, hogy talán hamarosan visszatoloncolnak a szüleimhez. Egyszerűen örültem, hogy nem vagyok egyedül, hogy nem egymagamnak kell kivergődnöm ebből a gödörből. Sokkal tartozok ennek a férfinak, és talán nem is bánom, hogy minden így alakult.
Végre aztán a nevét is megtudom. Igen furcsa, ritka név, mégis illett hozzá. Rainra is rámosolyogtam, mikor bemutatta, aztán elgondolkoztam. Próbáltam kitalálni, hogy  mi is legyen most. Ránéztem Celest-re, aztán végre megvilágosodtam. Hófehér bundáját látva, máris tudtam, hogy hova lenne érdemes elmenni. Hirtelen tört rám az izgatottság és felpattantam, de daimónom az a padon maradt és megrázta a fejét.
- Nekem volna egy ötletem. - Nem törődtem Celestel, aki megfogadta a szemét, aztán inkább elfeküdt a padon. - Észak. Északon van egy kis kikötőváros, Trolesum. Ott biztosan ellenénk egy darabig - ecseteltem az ötletemet kissé gyorsan és hadarva. Ilyen az, amikor lázba jövök. Már csak maga a gondolat, hogy elmehetnénk Trolesumba, teljesen felvillanyozott. - Azt nem tudom, hogyan tudnánk lerázni a másikat, de Trolesum a legjobb hely, hogy újra kezdhessek... - hirtelen haraptam el a mondatom végén és éreztem, hogy halvány pír csípi az arcom. - Vagyis kezdhessünk mindent, ha te is benne vagy. Talán kiszökhetnénk valahogy a városból. - Újra lehuppantam a padra, de már nem néztem a köztünk lévő távolságot. Ahhoz túlságosan elgondolkoztam. Törtem az agyam valami jó ötlet reményében.