Cyrus Drake Dayton

Nem: férfi.

Kor: 32 éves.

Foglalkozás: a Magisztérium elnöke.

Csoport: Magisztérium.

Avatar: Allen Leech

176 cm-es magasságommal átlagosnak számítok. Testem vékony, ugyanakkor kellőképp izmos a rendszeres sportolás miatt. Bőröm színe fehér, a hajam pedig barna színű - bár fénytől függően gyakran tűnhet sötétszőkének. Arcom ovális alakú, karakteres és férfias, lágy vonásokkal, melyek mégsem hatnak nőiesnek. Orrom egyenes és keskeny, akárcsak vértelen ajkaim. Enyhén kívül ülő szemeim színe kék. Arcom teljesen simára borotválom.

Többnyire öltönyt hordok, vagy farmernadrágot inggel, mellénnyel, zakóval. Kedvelem a kötött pulóvereket is, télen a vászonkabátokat és sálakat. Szinte mindig bőr-, vagy lakkcipőt viselek. Állandó kiegészítőm továbbá a nyakamban vékony aranyláncon függő kis aranykereszt, illetve egy méregdrága Rolex karóra.

Igazi határozott, ön- és céltudatos ember vagyok: tudom, mit akarok és nagy a kitartásom. Megjelenésem tiszteletet parancsoló, illedelmes és jó kiállású férfinak jellemeznek, akik ismernek. Fontos számomra a látszat, a külsőségek, minden helyzetben adok a megjelenésére. Rendszerető vagyok, de nem idegesítően precíz módon. Fontos nálam az első benyomás - ha valakiről kialakult bennem egy kép, azon nagyon nehéz változtatni. Könnyen ismerkedeK, de a bizalmam nehéz megszerezni. Kissé egoista és öntelt vagyok, ugyanakkor képes vagyok csapatban is játszani, ha a helyzet úgy kívánja. Nagyszerű vezetői készségeim vannak: bátor, éber, figyelmes vagyok. Néha kifejezetten mogorva, arrogáns és cinikus vagyok - belül ugyanakkor magányos és vágyom rá, hogy valaki jelentsen nekem valamit és hogy tartozzak valakihez. Sötét és fájdalmas titkokat őrzök, kiábrándultam az emberiségből. Egyedül a munkába tudtam menekülni, így ez mindennél többet jelent számomra... majdnem mindennél. A kislányom, Eugenia Victoria viszont még ennél is fontosabb nekem.

Londonban születtem 1948. tavaszán. A második világháború után rengeteget kellett nélkülöznie a családnak, de hamar hozzászoktam. Második gyermek voltam a négy fiú között, testvéreimmel Jasper-rel, John-nal és Robert-tel sokat játszottunk gyerekkorunkban és amint képesek voltunk rá, kisebb munkákat is elvállaltunk, hogy segítsük a szüleinket. Tejet és újságot hordtunk, gyufát árultunk. London szegénynegyedében nőttünk fel, így nem járhattunk neves iskolákba. Mégis, amit csak lehetett, igyekeztem magamba szívni. Többre vágytam, már gyermekként is. Fontos ember akartam lenni. El akartam hagyni ezt a borzalmas környéket. Persze nem könnyítette meg a dolgom, hogy gyermekkoromban kifejezetten magamnak való voltam: csendes és merengő. Már kiskoromban is, a dajmónom gyakran vett fel madár alakot, sokszor volt sólyom és keselyű alakban is. Ha a földön járt, patkány volt, vagy kígyó. Sőt, egyszer-egyszer még krokodil is. Ezekben az állatokban csupán egyetlen közös vonás volt: mindenkit a veszélyre és a halálra emlékeztettek. Én akkor még nem igazán értettem, de nem sokkal azután számomra is kiderült, hogy a halál végigkíséri majd az egész életem.

Először legfiatalabb öcsémet, Robert-et vitte el gyermekkorában a torokgyík, s házunk mély gyászba borult. Alig egy év alatt anyám belehalt a bánatba, apámat pedig egy autó ütötte el néhány hónappal később. Hárman maradtunk a bátyámmal, Jasper-rel és az öcsémmel, John-nal. És persze a bácsikánkkal, Walter-rel, aki elvitt minket a belvárosban lévő hatalmas és elegáns házába. Gazdag ember volt, amit főleg jó befektetéseinek köszönhetett. Édesanyánk bátyja volt, de sosem találkoztunk vele, mert nem igazán szívlelte apánkat, aki erősen szocialista elveket vallott és állandóan a munkásosztály elnyomása ellen kampányolt. Walter bácsi, aki nem mellesleg tudós volt, most viszont kénytelen volt minket, elárvult unokaöccseit a szárnya alá venni. Az az élet, amit ott élhettünk meg, már sokkal jobban tetszett. Jobb iskolába járhattunk, bekerültünk az előkelőbb körökbe - volt jövőnk. Talán mindennemű nagyképűség nélkül mondhatom, hogy a bácsikánk szívében hármunk közül csak nekem volt hely – legalábbis eleinte: bátyám, Jasper inkább hasonlított az apánkra, a tanulással nem igazán törődött és hamar belefolyt a politikába, apánkhoz hasonló politikai meggyőződésekkel. Én a tanulással foglalkoztam, hamar éles eszű fiatal férfivá értem, kifejezetten kellemes volt a modorom, hamar megtanultam az etikettet és rutinosan mozogtam a társasági körökben. Walter bácsinak ez roppantmód tetszett és szívesen vett volna a szárnyai alá... én ellenben hamar a tudtára adtam, hogy nem érdekelnek a tudományok. John-t viszont érdekelték és ő is épp oly’ jól tanult, mint én – ha nem jobban. Így rövidesen ő lett a bácsi kedvence, akivel a legtöbb időt töltötte. Jasper amint nagykorúvá ért, egy wales-i bányába ment dolgozni, én pedig az iskola elvégeztével társaságokba jártam főként, ismeretségeket kötöttem és... és akkor megismertem Isabellá-t.

Őszintén szólva, nem volt szerelem első pillantásra, hisz a leány nem volt valami kedves. Levegőnek nézett, minden próbálkozásom hárította, az udvarlásom lenézéssel fogadta. De én tudtam, hogy az apja a Magisztérium elnökének tanácsadója volt. Az igazi célom az volt, hogy a lányán keresztül közel kerüljek hozzá. Rengeteg pénzem ment el az ajándékokra, amiket a lánynak vettem – inkább éheztem, csak hogy elhalmozhassam őt mindazzal, amit megkívánt. Bókoltam neki, a kívánságait lestem. És rövidesen megtört a jég. A szemében már nem csak egy pénzes bácsikának köszönhetően felkapaszkodott, koszos utcagyerek voltam a nyomornegyedből, szocialista elvet valló, proli szülőkkel,  ugyanilyen testvérrel... és az apja szemében sem. Sokat beszélgettünk, sok mindenben egyet értettünk. És segített, hogy bekerüljek a Magisztériumba.

Kicsiben kezdtem. Előbb csak leveleket, üzeneteket hordtam, majd portás lettem. De a Magisztériumban hamarosan sok embert lenyűgöztek nagyszerű diplomáciai készségeim, éleslátásom és vezetői képességeim. Az ő közbenjárásukkal hamarosan magasabb pozícióba kerültem és egyre feljebb kapaszkodtam a ranglétrán. Alig voltam 20 éves és máris a Magisztérium egyik elismert tagja lettem és végre a dajmónom is megállapodott egy fehér hasú, nőstény gyöngybagoly képében. Testhossza kb. 35 cm, szárny-fesztávolsága közel 1 méter. Tömege 3,5 kg és karcsú test, hosszú szárny jellemzi; valamint a fajta sajátossága, a szív alakú arcfátyol. Úgy tartják, a dajmónok az emberek lelkének állati kivetülései: és be kell vallanom, ebből a szempontból Shea éppen olyan volt, mint én. Gyönyörű volt, adott a külsőségre, hisz mindig tisztán tartotta a tollait. Roppant eszes állat volt, sőt, akár ravasznak is mondhatnám. És a külsőségek, a látszat mögött is szinte egyformák voltunk... ragadozók. A látszat ellenére veszélyesek. Bár én nem vadásztam éles karmokkal másokra, mint Shea a vacsorának szánt rágcsálókra – én inkább a Magisztériumban számítottam cápának. Bár igaz, Isabella apja segített bekerülnöm oda annak révén, hogy a lányának udvaroltam, a további lépcsőfokokat mind saját erőmből tettem meg. És ha kellett, gond nélkül léptem rá mások felém nyújtott, segélykérő ujjaira.
Shea különleges állat volt: bár a görögök már az ősidőktől a bölcsesség szimbólumának tekintették, rajtuk kívül Európában mindenütt a halállal kapcsolódott össze a fajtája. Ráadásul fehér volt... és bár sokan féltek a fekete színtől, mert baljósnak tartották, a legősibb szabályok szerint ennél sokkal vészjóslóbb volt a világos párja: a fehér. A halál valódi színe.

Isabella apja keze alatt dolgoztam, így gyakran meghívtak magukhoz. Két évig udvaroltam Isabellá-nak, azután pedig összeházasodtunk. Mint Magisztériumi alkalmazott, szépen kerestem, ezért megengedhettem magunknak egy szép, tágas házat a városban. Jólétben éltünk, elégedett voltam az életünkkel. Isabella nem sokkal később teherbe esett, engem pedig előléptettek az Elnök tanácsadójává – ez viszont azt jelentette, hogy a feleségem apját visszaminősítették. Ezt a családja nem tudta lenyelni, sőt ő sem, én pedig rengeteg időt töltöttem bent, a napjaim főleg munkából és kutatásból álltak – hisz figyelmeztető jeleket kaptunk. Az angyaloktól.
A házasságunk megromlott, bár eddig sem volt nevezhető a valódi, mindent elsöprő szerelem házasságának. Isabella boldogtalan volt, rengeteget veszekedtünk, nem engedett be az ágyába és hamarosan gyomorbántalmai lettek a sok idegeskedéstől. A gyermekünket pedig elveszítettük. Életem legnehezebb évei csak ezután következtek. Igyekeztem kicsit többet foglalkozni a feleségemmel, mert nem akartam, hogy teljesen elhidegüljünk egymástól. De a következő gyermekünket is elveszítettük. És azután a harmadikat is. Egyik este, mikor kissé felöntöttem a garatra és a Magisztérium-beli kollégáim láttuk vendégül otthonunkban, a következő mondat szaladt ki a számon:
- A teherbe eséssel nincs gond... Isabella könnyen teherbe esik. Csak bent tartani képtelen a gyerekeinket...
Meghallotta. Rettenetes veszekedés tört ki aznap este én pedig elviharzottam otthonról. A Magisztériumba mentem. Egész éjjel ittam és gondolkodtam. A halál. Mindenütt itt van. Másoknak alig jut ki belőle... vagy épp csak annyi, amennyi szükséges. De én... idő előtt elveszítettem az öcsém, a szüleimet... három gyermekünket... még meg sem születtek.

Másnap szörnyen éreztem magam, de mikor hazaértem, akkor ért csak igazán hidegzuhanyként a felismerés, hogy a feleségem elhagyta a házat. Visszaköltözött a szüleihez. Nem akart többé velem lenni. El akart válni. És én nem álltam az útjába. Már nem szerettem őt. Folytattam az életem, dolgoztam, szórakozni is eljártam. És néhány év múlva megismertem Camillát... az első pillanattól a hatalmába kerített. Valódi szerelem volt, első látásra... bár jó pár évvel fiatalabb volt nálam. Én ekkorra más a 28. életévemet tapostam, ő viszont alig volt még 22. Mégis, nagyon jól megértettük egymást. Csupa kedvesség volt, nyoma sem volt benne Isabella nagyképűségének, büszkeségének. Ha beteg voltam, ápolt. Ha letört voltam, megvigasztalt. A szerelem lángja újra fellobbant bennem, olyan elsöprően, mint még soha. Szívem minden erejével szerettem őt és ő viszont szeretett.
Feleségül vettem, Camilla pedig teherbe esett... és rá kilenc hónapra megszületett a kislányunk, akit Eugenia Victoriának neveztünk el. Azt hittem, az életem végre révbe ért. Hogy többé nem érhetnek csapások. Hogy innentől a szerencse nem csak a munkában, de a magánéletben is mellettem lesz. De ahányszor Sheára néztem, sötét, bölcs szemeiben nem láttam mást... csak a halált. Az átkot, mely talán rajtam ült.
Mikor Victoria egy éves lett, dadát rendeltünk hozzá. Én lettem a Magisztérium elnöke, így a kinevezési ünnepség után sok társasági eseményen kellett megjelennünk és úgy volt helyes, ha a feleségem is mellettem van. De nem sokkal később őt is elveszítettem. A piacon tűz ütött ki, azt követte a pánik, a mindenáron menekülni akaró emberek pedig összetaposták Camillát és a dajmónját is, amikor elveszítettük egymást. Mikor rátaláltam a feleségemre, már halott volt. Megfulladt. Nem tudom, hogy őt, vagy a dajmónt taposták –e előbb halálra... de ez nem is számított. A karjaimban vittem el onnan kedvesem halott testét. A szívem pedig örökre meghasadt.

Életem szerelme... a világon számomra a legkedvesebb ember... halott volt. És nem maradt utána semmi, csak az üres ház... és Victoria. Camilla halála után a munkába temetkeztem, ugyanakkor be is fordultam. Meggyűlöltem mindent. Elegem lett a világból, a nyomorból és fájdalomból, amit megéltem, a halálból, ami kijutott nekem. Ezért, mikor az Angyalok megjelentek, nem tört le a hír különösebben, miszerint el akarják pusztítani az emberiséget. Belefáradtam abba, hogy én legyek a megmentőjük... és egész életemben ravatalozók mellett sírjak, míg örök boldogtalanságban mindenkit elveszítek. És a világ is... olyan nagyot változott. Nem tetszik ez az új kor, úgy érzem, nekem nincs helyem ebben a világban. Az egyetlen dolog, ami képes csitítani a gyűlöletem és dühöm, az a kislányom, Victoria. Már három éves. De ha ő nincs velem... akkor minden sötétnek tűnik. Két éve már, hogy Camilla halott... és én úgy érzem, sosem leszek képes újra szeretni. Képtelen vagyok nélküle élni.

A világra pusztulás vár. És azt sem bánnám, ha én is velük pusztulnék... egyedül Victoria miatt akarok életben maradni. Meg kell találnom az iránytűt. És akkor talán az Angyalok lesznek olyan kegyesek, hogy egy másik világban élhessünk Victoriával... itt már semmi sem maradt nekem. Idegen vagyok. És nekem is mindenki idegen.