vermillion keey crusade ~

Becenév: ha tudod becézni a Vermillion-t, egészségedre... amúgy mindenki Keey-nek hív

Nem: férfi

Kor: pár ezer, nem emlékszem pontosan

Foglalkozás: kóborló bajkeverő fejvadász

Csoport: angyal

Avatar: Andrew Dennis Biersack

Hm, nézzük csak. Első ránézésre csak egy fekete árnyék vagyok, akit észreveszel... Csak miután jobban szemügyre veszel, láthatod, hogy az az árnyék igazából egy 177 cm magas, hosszú hajú srác, jéghideg fekete szemekkel és arrogáns mosollyal. Ha valaha elgondolkodtál azon, milyen messzire lehet elmenni öltözködés terén, csak annyit mondok, megszegtem minden írott és íratlan szabályt. A feketének minden árnyalatát hordom, a kopott feketétől a hollófeketéig; ez utóbbiban pompázik a hajam is, ami akármennyire is meglepő, de nem festett. Ha a kedvem úgy tartja, egészen hosszúra növesztem, vagy levágom, ha már ráunok. Mégis, legtöbbször a derekamig ér, hacsak nem tovább, mert... Mert talán így a legjobb, még annak ellenére is, hogy sokszor nőnek néznek emiatt.

Hm, itt most gondolom arról kéne áradoznom, hogy mennyire jólelkű egy teremtés vagyok... De még a vak is látja, hogy ez teljesen másképp van. Már a kinézetem is azt sugallja, hogy valószínűleg egy vagyok azok közül az önfejű, egoista seggfejekből, akiket legszívesebben kilométerekre elkerülnél, mégis mindig az utadba kerülnek. Az arrogancia a lételemem, és nincs olyan alkalom, amit kihagynék, csak hogy a földbe döngöljem valaki önbizalmát. Igaz, ha akarok, tudok én kedves is lenni, de minek? Úgy sem szokták ezt az emberek értékelni... Szerény véleményem szerint csak egyetlen negatív tulajdonságom van... Még pedig az, hogy nagyon könnyen engedem magam felbosszantani... Persze ettől még ne csináljunk belőlem sorozatgyilkost, ennyire még nem rossz a helyzet.

A szél a hajamba kapott, végigsöpört a szárnyaim fekete tollain, a daimon-om hófehér bundáján. Minden olyan csendes volt, nyugodt és sötét... Tökéletes, mint ez a mai, csillagoktól mentes, téli éjszaka, amit az átlagemberek általában a kandalló mellett töltöttek a családjukkal, meleg teát kortyolgatva és régi történeteket mesélve. A hó hatalmas pelyhekben hullott, ellepte a kabátomat, a hajamat, de nem törődtem ezzel. A tekintetem valami mást keresett a gyéren megvilágított utcákon... Pontosabban valaki mást.
Egy lányt.
Csak egyetlen egyszer láttam, egy festményen, amit a szülei mutattak nekem. Csak egyetlen egyszer láttam, mégis az emlékezetembe vésődött az a kép, és nem tudtam elfelejteni. Egyfolytában láttam magam előtt azokat a jégkék szemeket, a lágy hullámokban vállára omló, sötétbarna haját, a karcsú alakját, és amikor rá gondoltam, valami szinte üvöltött bennem, hogy találjam meg minél gyorsabban.
Veszélyben volt.
Unottan mozgattam meg a szárnyaimat, amik kezdtek kissé elzsibbadni mozdulatlanságukban, majd tekintetem újra az alattam elterülő térre szegeztem. Egy raktárépület tetején álltam, a kikötő egyik távolabbi zugában, mert abból, amit megtudtam, legutóbb itt látták. Elég kevés volt az esély arra, hogy újra felbukkanjon, de meg kellett kockáztatnom ezt a látogatást, hátha még egyszer erre jár.
Gyűlöltem várni.
Valahol az agyam mélyén felderengett a gondolat, hogy nem szabad a halandók közt mutogatnom a szárnyaimat. Utoljára kiterjesztettem őket, majd elrejtettem az esetleges kíváncsi tekintetem elől. A hó egyre nagyobb pelyhekben hullott, de a lány még mindig nem bukkant fel… Már kezdtem unni a tétlen várakozást, legszívesebben távoztam volna innen, ugyanúgy, ahogy ide jöttem… hiszen semmi dolgom nem volt erre, a kikötőben, a városban. Csak a naiv remény, hogy valamikor viszontlátom a lányt a képről, az vezetett ide.
Meg kellett találnom.
Végre az utcán valami mozgást láttam, majd az árnyékból kiosont egy kapucnis alak. A daimon-ja, valami fehér, menyétszerű állat, sietősen futott utána, de így sem kerülte el a figyelmem, hogy egyikőjük sem igazán biztos abban, hova is tartanak. Ajkaim fagyos mosolyra húzódtak, ahogy elindultam a lépcső felé, amin feljöttem a tetőre. Ha sietek, még utolérem őket.
Ő volt az.
A mólón értem utol; az egyik padon ült, arcát a tenyerébe temetve, és egyáltalán nem törődött azzal, hogy a kapucnit már rég lefújta a hajáról az erős szél, hogy a hó vékony rétegben lepte el a vállait és a reszkető daimon-ját. Egy ideig csak némán bámultam a szél által szétzilált, kócos, barna tincseket, de a felismerés már akkor villámcsapásként hasított belém: megtaláltam!
Lassú, kimért léptekkel közelítettem felé, majd mikor odaértem hozzá, egy szó nélkül ültem le mellé a padra. Mikor rám nézett, elmosolyodtam, majd mielőtt meggondoltam volna, mit is mondok vagy teszek, felé nyújtottam a kezem.
- Itt nem vagy biztonságban. Gyere velem.

Nagyon tetszett a karakterlapod. Lényegre törő, semmi huzavona. Bár maga az előtörténet részt kevésnek érzem, ennek ellenére elfogadlak. Csak az az egy szerencséd volt, hogy a jellem és a külső sok mindent elárult rólad. Foglalj avit és már mehetsz is játszani!