Konyha

Tárgy: Konyha Szer. Szept. 04, 2013 8:15 pm

hamarosan...

Tárgy: Re: Konyha Csüt. Szept. 05, 2013 8:44 am

Konyha Shayne_ward_2_www.kepfeltoltes.hu_

Konyha Mendlerthumb-290x290_www.kepfeltoltes.hu_

Alden & Elizabeth

Ez a reggel is ugyan olyan volt mint minden más reggel. Felkeltem, majd kómásan, kócosan lecammogtam a konyhába, nyomomban Inuval, aki szintén sűrűn ásítozott. A bejárat mellett mentem el, de nem is figyeltem a környezetemre, csak mentem, hogy végre egy kis éltető kávéval kezdjem a napot.
Miközben vártam, hogy a kávé lefőjön, lehuppantam az asztalhoz és próbáltam ébren maradni, közben Inu fülét vakargattam, mert a fejét az ölembe hajtotta. Ösztönös reakció volt, majdnem minden reggel ez a forgatókönyv. Mégis, ma reggel valami más volt. Nem tudtam eldönteni, hogy miben, de biztos voltam benne, hogy valami más.
Ahogy a kávé elkészült, megrántottam a vállam, felálltam daimonom morgolódása közepette, mert ő majdnem visszaaludt az ölemben, csak én ebben megzavartam. Bocsánatkérő mosolyt villantottam felé, aztán megcsináltam a kávémat, hogy végre fogyaszthassam.
Ahogy kész lett, át akartam menni a nappaliba, de ahogy kiléptem a bejárati folyosóra, végre rájöttem, hogy mi is volt olyan más ebben a reggelben. A bejárati ajtó mellett, ott voltak Alden csomagjai.
Úgy éreztem, egy pillanatra megállt a szívem, még levegőt is elfelejtettem venni, csak döbbenten néztem a bőröndöt. A bögre lassan kicsúszott az ujjaim közül, ahogy végre kezdtem felfogni, hogy ez bizony a bátyámé, és, hogy talán ő is itt van valahol a közelben.
A porcelán hangos csörömpölések közepette széttört a lábam előtt, de még ez sem érdekelt. Gyorsan fogtam magam és felrohantam, hogy megnézzem a bátyám szobáját, de nem volt benn. Aztán már mentem is le, hogy a nappalit, a fürdőt, mindent megnézzek, de sehol nem láttam.
Attól féltem, hogy mindez csak álom volt, hogy ott voltak a bőröndök, ezért újra a bejárathoz rohantam, de a csomagok ott voltak.
Abban biztos voltam, hogy nincs idehaza. Talán elugrott valahova és mindjárt haza is ér. Ideges voltam mégis annyira megörültem, hogy másra sem tudtam gondolni, valahol itt lehet a közelben, valahol itt van, és ha minden igaz, hamarosan meg is láthatom.
Otthagyva a széttört bögrét, újra az asztalhoz ültem, de már nem kellett félnem attól, hogy elalszok. Túl izgatott voltam ahhoz. Ujjaimmal doboltam az asztalon és vártam, hogy végre valaki belépjen az ajtón, remélhetőleg a bátyám személyében.

Hozzászólások száma : 3 Join date : 2013. Aug. 29.

Alden & Liz

Hosszú az út, melyet már magam mögött hagytam. Rég utaztam egyszerre ennyit, talán még akkor, amikor elköltöztem. Napokig tartó, fárasztó út, melynek végére immár végre pontot tehetek. Most mondhatom el igazán, hogy hazatértem. Hosszú évek után ismét átléphetem a szülőházam küszöbét. Minden olyan ismerős és mégsem. Az évek alatt történhettek változások, melyekről lemaradtam, mégis a légtér, a bútorok, és az összkép, mely fogadott, cseppet sem változott. Most érzem igazán, hogy hiányzott mindez, mely itt várt végig, hogy egyszer hazatérjek.
Jót tett velem az a rengeteg minden, ami eddig velem történt. Sokszor voltam jó helyen, sokszor pedig nem kívánatos személy, mely olyan dolgokba ütötte az orrát, ami tilos lenne. Komoly eltussolt dolgokat tudtam meg az évek alatt, melyekre még mindig ezer és ezer megválaszolatlan kérdés vár. Nem fogom abbahagyni, amit eddig elkezdtem. Abban leltem örömöm, úgy éreztem az változtatott meg, és tett olyannyira éretté, hogy ha egyszer hazatérek, fogom tudni kezelni a problémát, amely miatt elmentem. Mert igen, probléma volt, hogy olyannyira túlságosan ragaszkodtam a húgomhoz, hogy az már már betegessé vált, megkérdőjelezővé tette azt is, hogy ez vajon még mindig az a féltő testvéri szeretet-e, aminek lennie kellene. Mára sikerült ezen túllépnem, úgy érzem. A távol töltött idő, és hogy valami mindig elvonta a figyelmem, lehetővé tette. Pedig ha tudta volna bárki is, mennyire hiányzott már a családom. Mindenki.
Sejtettem, hogy apámat nem fogom itthon találni. Mint mindig, most is agyon dolgozza magát. Tudom, a mi érdekünk, de már teljesen önellátó lettem az évek folyamán. Eleinte kaptam a támogatást, de megtaláltam a módját, hogy ne legyek a szüleim terhére. És épp az a munka, amelyet akkor elvállaltam húzott bele számtalan olyan dologba, melyről álmodni sem mertem volna.
- Milyen ismét otthon lenni? - pillantok a daimónomra szeretetteljes mosollyal. Róla is süt, hogy mennyire örül a döntésnek. Ismét idehaza. Emlékszem, mikor még elmentem itthonról, nem tudott megállapodni. Többször váltogatta az alakját, amikor elbizonytalanodott, hisz én magam is bizonytalan voltam a saját jövőmet illetően. De az évek ráébresztettek, hogy kicsoda is vagyok, és ő is kiforrta magát a jelenlegi formájában. Számtalan dolog történt velünk, és gyanítom idehaza is lesz mit bőven mesélni.
- Már vártam a pillanatot, hogy mindezt meglépd.- válaszol is nekem előzékenyen, de látom rajta, hogy alig várja, hogy felfedezhesse a házat. Már most is tesz egy kört, miközben én a behozott cókmókokat rakom le az ajtóba. Két kezemből a hatalmas bőröndöt, na meg a jókora hátizsákot aztán a hátamról. Mindjárt megkönnyebbülök, hisz nem volt egyszerű ezeket végigcipelni egészen hazáig. Minden holmim ezekben van, még az is amiket az útjaim során gyűjtöttem be. A felszerelésem nagy része rendre elrongyosodott, elhasználódott, és még ragozhatnám. Sokat használtam én ezeket, rengeteg helyen jártam, állandóan úton voltam.
- Na gyere, van még egy kör. - indulok el a kijárat felé, hogy az utolsó két csomagot is behozzam. Egyetlen egy szerencsém volt ennyi holmival, hogy út közben egy rég nem látott ismerősöm felvett egy fuvarra. Nem szeretem ezeket a járgányokat, amikkel ők száguldoznak az utakon, de most kapóra jött. Nem kellett megszakadnom tőle, és így kényelmesen be is hurcolkodhattam, hogy már az udvaron volt az összes holmim.
Ez a kör már viszonylag könnyebben is ment, nem kellett azzal vigyázni, hogy befelé menet ne verjek le valamit. De valami nem stimmel. Frissen főtt kávé illata lengi be a helyiséget, és észre is veszem, hogy a földön egy széttört bögréből jön az illat. Erre a házban csak egy valaki képes. Vagyis egy az én szerencsém, mégis vannak itthon. Még le sem rakom a pakkom a többi mellé, úgy indulok el a konyhába. Pedig a sapka is kezd melegnek tűnni, elszoktam a klímától, és a házban még melegebb van.
Na és kit látnak szemeim? Az én imádott, rég nem látott húgicám. Széles mosolyra húzom borostás képem, ahogy megpillantom, és is rakom magam mellé a holmijaimat. Úgyis mindjárt a nyakamba rongyol, ha jól sejtem.
- Megjelölted az előszobát? - kérdezem szórakozottan. Hiányzott már minden, ő is, a közelsége, a hülyeségei, szóval tényleg minden. Jó megint látni, mégis érzem, hogy kellett ennyi idő. Nekem nagy szükségem volt rá, még ha ő nem is igazán érti miért.

Tárgy: Re: Konyha Csüt. Szept. 05, 2013 10:37 am

Alden & Elizabeth

Elhinni sem mertem, hogy tényleg a bátyám lehet itt, az ő csomagjai hevernek a bejáratnál. De akkor ő hol lehet? Mióta van itthon? Miért nem ébresztett fel, mikor megérkezett?
Ezek a kérdések foglalkoztattak, miközben az asztalnál ültem és néztem ki a fejemből.
Inu is türelmetlenül járkált fel és alá, alig várta ő is a nagy találkozást. Eszembe jutott, hogy mikor Alden elment, mindkettőnk daimónja váltogatta még az alakját, mindketten gyerekek voltunk még. Én már felnőttem, hiszen Inu megállapodott. Kíváncsi voltam, hogy talán bátyám daimónja is megállapodott, és ha igen, akkor vajon milyen alakot öltött. Biztos voltam benne, hogy valami erős, tiszteletet parancsoló állat lehet, hiszen a szememben ilyen volt Alden. Erős, mindig megvédett, de emellett bohókás, játékos, aranyos. Hozzá is egy kutyát tudtam elképzelni.
Lágy mosollyal néztem magam elé. Ezek a gondolatok annyira hihetetlennek tűntek, annyira mások mint azok, amik akkor jártak a fejemben, mikor elment. Akkor úgy éreztem összetörtem, meghalt egy olyan felem ami, az örömömet táplálja. Most mégis úgy éreztem, hogy újra én vagyok, hogy feltámadtam poraimból, mint egy főnix.
Annyira elmerültem a gondolataimba, hogy nem is hallottam, mikor nyitódott az ajtó, majd nehéz léptek a közeledtek a konyha felé. Csak akkor kaptam fel a fejem, mikor meghallottam a hangját. Döbbenten, hitetlenül meredtem rá, akár egy délibábra. Nem akartam elhinni, pedig tényleg ott állt a konyhában teljes, fizikai valójában.
Lassan felálltam. Nem mertem hirtelen mozdulatot tenni, mert attól tartottam, hogy eltűnik, semmivé lesz, de ez nem történt meg. Inu könnyedén felugrott az asztalra, onnan nézett bátyámra és a daimónjára. ő sem akart hinni a szemének, ahogy én sem.
- Den - suttogtam, még mindig teljesen elképedve. Nem mertem hinni a szememnek.
Végül, aztán ahogy kiegyenesedtem, azonnal rohantam és a nyakába ugrottam. Szorosan átfogtam a kezemmel a nyakát, lábaimat meg a derekára fontam. Úgy csimpaszkodtam rajta, mint egy majom, de nem érdekelt. Volt benne erő, én meg nem vagyok olyan nehéz, hogy ne bírna el.
Örömömben elsikkantottam magam, de csak öleltem, szorosan, mint aki soha többet nem akarná elengedni.
- Annyira jó, hogy itt vagy - nevettem a sírás határán. Nem akartam sírni, de annyira megkönnyebbültem, annyira örültem, hogy alig bírtam visszafogni a könnyeimet. - Hol jártál? Mindent el kell mesélned töviről hegyire. Semmit nem szabad kihagynod. Miért mentél el? Nem kérsz egy kávét? Éhes vagy? Összeüthetek valamit. De biztosan el is fáradtál, majd segítek felcuccolni a csomagjaid és aztán lepihenhetsz. A szobád még mindig ugyan ott van, érintetlenül, persze azért szellőztettünk és ki is takarítottuk, hogy mire hazaérj, ne neked kelljen. - Levegővétel nélkül daráltam el mindezt, közben lemásztam róla és finoman lenyomtam az asztalhoz, hogy üljön le. Aztán csináltam még egy kávét és elé csúsztattam az asztalon, aztán magamnak is, és leültem vele szemben. Úgy vigyorogtam, mint aki beszívott, és bármilyen furcsa is, úgy is éreztem magam. Ez a hirtelen boldogságroham, öröm, minden felnyomta az adrenalin szintemet és egyszerűen nem tudtam levenni a szemem Aldenről.
Megváltozott. Más lett, de jó irányban. Teste erősebb, arca férfiasabb.
Bármilyen furcsa is, hirtelen nem úgy tekintettem rá, mint a saját bátyámra, hanem mint egy igen jóképű pasira. Ez egy picit megijesztett, de a mosolyom egy cseppet sem lankadt.
- Jól nézel ki - adtam a szokásos bókot, bár ezzel csak annyit akartam mondani, hogy látszik rajta, jó élete volt. Vagy talán tényleg egy bók volt?

Hozzászólások száma : 3 Join date : 2013. Aug. 29.

Mikor tudatosul bennem, hogy az a kávé, mely olyan szépen ott lett hagyva a földön bögréstül, kié lehet, némi izgalom lesz úrrá rajtam. Egyszerűen túl rég láttam, és túlságosan is hiányzott. Hisz a kishúgom nem? Mindenkinek hiányoznak még ilyen szinten is a testvérei. Gyanítom ha apuék hazajönnek, majd őket is ilyen izgalommal fogom üdvözölni. Na meg, most derül ki igazán, hogy mennyit segített a távollét abban, hogy túltegyem magam a régi önmagamon, az akkori érzéseken, amelyek megrémítettek.
Fidense izgatottan nyalja meg a pofáját, ahogy elindulok a konyha felé. Szorosan mellém szegődik, ügyelve arra, hogy a táskákat még csak véletlenül se lökje meg. Elég nehezek azért, mégis minden egyes darab, amit rejt fontos kellék számomra. Mondhatni az utóbbi évek munkái mind, nem pusztán csak holmi öltözet, meg pár sífelszerelés. Mert a hómezőkről jövök, ott kerestünk legutoljára valami egészen különleges dolgot. Félig meddig sikerrel is jártunk.
Nyugodtan pakolom le magam mellé a kellékeket és veszem szemügyre a húgomat, ahogy az asztalnál megpillantom. Egészen más lett, felnőtt, érett nő lett belőle, alig lehetne rá ismerni. A daimónját megpillantva pedig csak még szélesebbé válik a mosolyom. Látszik rajtuk, hogy pokoli izgatottak, de ez rajtunk is. Fidense tesz pár lépést feléjük, hangos dorombolásba kezd, ami igen csak ritka tőle, hacsak nem épp nekem kezd dorombolni. De most izgatottan járkál hol jobbra, hol balra, mint ha nem tudná, hogy merre induljon el. De végül megtörik a jég. Liz ahogy sejtettem, a nyakamba is veti magát, de még a lábait is a derekamra tekeri. Megkönnyebbült nevetést hoz ezzel ki belőlem, miközben óvatosan magamhoz ölelem. A kezdeti bizonytalan ölelés pedig határozott, szoros és óvó öleléssé alakul át. A puma is közben mint valami kiscica, úgy húzódik a kutyához, mint ha két játszópajtás rég nem látta volna egymást. Ugrálnak, szimatolnak.
- Jó téged is látni. - mikor megszólal, hallom a hangján, hogy kezd eltörni nála a mécses, vagy legalábbis igen csak sírósra áll a hangja. De ezzel csak erősíti bennem a tényt, hogy valóban ideje volt már hazajönnöm. Hosszú évek külön töltött időszakát zárom most le magamban, noha tudom, hogy időnként majd el kell mennem napokra, ha akarok valamit kezdeni a munkámmal, aminek nekikezdtem. Nem vagyok sem tudós, sem egy sokat tanult ember. De az biztos, hogy valami nagyon nem stimmel a mi világunkban, és amiket eddig megtudtam, csak egyre erősítették bennem ezt a kételyt.
- Hé, hé, egyszerre csak egy kérdést. - nevetem el magam ahogy meghallom, mennyi kérdéssel kezd bombázni. Igen, ez még kimondottan Lizre vall, ha valamire kíváncsi lesz, kérdések halmazát fogja az illetőre zúdítani. De ezért is szeretem, kis bohókás leányzó volt mindig is. Lassan lerakom a földre, de csak hogy még egyszer végigpásztázzam rajta a tekintetem.
- Te pedig kész hölgy lettél. - elégedetten bókolok neki, és adok az arcára egy puszit. Kezdek afelől is megnyugodni lassan, hogy talán nem utált meg, amiért egy szó nélkül léptem le. De muszáj, ezt meg kell értenie. El azonban nem szándékszom mondani, hogy miatta mentem el. Inkább mesélek neki a kalandjaimról, még akár arra is foghatnám, hogy elmentem.
Leveszem a sapkát is közben, mert eddig bírtam, már melegem van. A kabát már így is rég az egyik táskában lapul. Régebben mindig hosszabbra hagytam megnőni a loboncom, mára már azzal sem bajlódok. Pár centis tüsire hagyom meg legfeljebb, még illik is a borostához, amit sokszor lusta vagyok idejében leszedni.
- Mi ez a színrengeteg? - jobban csak most sikerül a tincseit is szemügyre vennem. Mint ha határozott egyéniséggé vált volna, hogy elmentem. Addig rajtam lógott, tőlem függött és nem nagyon foglalkozott magával. Úgy fest az önállósodás neki is jót tett, ellenben az nem lep meg, hogy a daimónja mivé vált. Valami ilyesmire számítottam, azt hiszem.
Leülök az asztalhoz, hagyom, hogy kiszolgáljon. De csak mert tényleg hulla fáradt vagyok és nincs erőm ellenkezni. Belekortyolok a kávéba és csak figyelem, ahogy lassan helyet foglal velem szemben.
- Nem köszi, már ettem az úton. Igaz, nem volt a legjobb koszt. - válaszolok előbb erre a kérdésére, mielőtt még nekilátna valami kajának fölöslegesen. Maradjon csak szépen a fenekén. felkönyökölök az asztalra, ahogy újabban szoktam, és úgy kezdek bele a regélésbe. Mostanság a jó modorom kicsit oda lett, talán majd ideje lesz rajta megint csiszolnom. Kissé nyerssé tesz olykor az utazás, mert olyankor nem a társalgás, vagy a kényelem a fontos, csakis a cél.
- A csomagokat hagyd, de ellenben megmutathatnád majd hol is van a szobám. - viccelődök. Még emlékszem a ház minden egyes zugára, hogy is tudnám mindezt csak úgy elfelejteni? Még ha álmomból keltenének fel is így lenne.
- Emlékszel Thomasra? Arra a mindig különc haveromra. Ő mondta, hogy talált egy olyan dolgot, ami tuti érdekelne. Egy jó munkát, ami cseppet sem unalmas. Eleinte ideiglenesnek tűnt, de mindig találtunk valamit. És az évek csak úgy mentek. Hihetetlen mi mindent tapasztaltam meg ez alatt. Láttál már aeronautákat?
Fidense közben lassan mellém telepszik, de érzem a tekintetén, hogy figyel. Figyel engem, nehogy olyat mondjak, amivel talán túlságosan is sokat árulnék el. Nem szabad, mert az egy dolog, hogy én magam is bajba sodródhatok, ha mindez kiderül, de a családomat ki akarom hagyni.

Tárgy: Re: Konyha Csüt. Szept. 05, 2013 2:10 pm

Alden & Elizabeth

Mióta Alden elment, megtanultam egymagam lenni, boldogulni. Eddig mindig ott volt mellettem, segített nekem jóban-rosszban, de mikor ő elment, úgy éreztem teljesen elvesztem. Aggasztott a kérdés, hogy vajon mi lesz velem nélküle? Ki fog majd segíteni nekem ezek után, ha valamit rosszul csinálok?
Aztán egy idő után rájöttem, hogy már nem vagyok egy kislány, aki után a bátyja mindent feltakarít, aki mindig ott van, ha kell. Ideje volt felnőnöm, megerősödnöm. Ő elment, de ettől az élet nem áll meg, ugyan úgy forog a föld, még ha nem is szeretném. Megtanultam önállósulni, egymagam rendet tenni az életemben. Igaz, a szüleim is segítettek nekem mindenben az elején, mikor látták, hogy alig bírom, de egy idő után ez a segítség is el-eltünedezett, hiszen anyáék is rájöttek, hogy ideje talpra állnom. Nem függhetek állandóan tőlük, vagy a bátyámon.
Éltem hát a saját életem, elkövettem a saját hibáimat, amiből aztán tanultam is. De minden egyes hiba után a bátyám jutott eszembe. Dühös voltam rá, amiért nem volt mellettem, amiért nem vigasztalt, mint anno régen. Mérgem mégsem volt örök életű, hiszen mindig újra és újra elolvastam azt a szót, ami többet jelentett számomra, mint egy egész regény. Mindent elmondott nekem, amire igazán szükségem volt ahhoz, hogy túl éljem ezeket az éveket.
"Visszatérek!" Igaza volt, most itt van, ölelhetem, beszélhetek vele, láthatom, érinthetem.
Izgatott voltam, olyankor csak úgy áradnak belőlem a szavak, amik olykor elég érthetetlenek, mégis hirtelen minden kérdésemet fel akartam tenni, mindent el akartam mesélni, csak ez így egyszerre sok és lehetetlen is.
A puszit szélesen mosolyogva és elvörösödve fogadtam. Zavarba jöttem. Hiába a bátyám, akkor is egy igen jóképű pasi, és bár összeköt minket a vér, valamiért nem tudtam eltekinteni ettől. Próbáltam mélyre elzárni magamban azt az érzést, ami hirtelen fellángolt bennem, ahogy megláttam. Nem éppen testvérhez méltó gondolataim voltak vele kapcsolatban.

A kávét átadom neki, én is fogok magamnak és azt szürcsölgetve, mosolyogva hallgatom őt, közben le sem veszem róla a tekintetem. Kérdésére azért egy pillanatra kócos tincseimre nézek, amik már jóval túlnőtték a vállamat és most mindenféle színben pompázik az alja.
- Talán nem tetszik? - néztem rá kérdőn, bár a fenét érdekli, nekem úgy is tetszik és maradni is fog egy darabig. - Még egy magazinban láttam ehhez hasonlót és megtetszett. - vontam meg a vállam, majd újra kávémat kortyoltam.
Szerencsére nem kellett nekiállnom kaját csinálni, bár most mindenre örömmel bólogatnék, bármit is kérne tőlem. Túl boldog vagyok ahhoz, hogy ne tennék meg bármit.
Örömmel vettem azt is, hogy humoros énje még mindig a régi, és nem tűnt el. Imádtam, hogy ilyen, talán ez volt az a személyisége, ami a legjobban hiányzott.
- Majd megmutatom - bólintottam nevetve. Biztos voltam benne, hogy még mindig ugyan olyan jól tudja mi merre található, mint akkor mikor még nem ment el.
Komolyan, kissé elképedve figyeltem, ahogyan mesélt. Nem értettem egy szót se, csak annyit, hogy az egyik haverja miatt lépett le. Valami nem stimmelt ezzel. Nagyon reméltem, hogy csak a fáradtság miatt beszél ilyen homályosan a dologról, és nem azért, mert valami rosszba tenyerelt. Az aggodalom piciny szikrája kiült az arcomra, ahogy befejezte a mondókáját.
- Dolog? - kérdeztem értetlenül. - Milyen munkád volt? - Végül felébredt a sértődött énem is, ami eddig mélyen lapult, hála a hirtelen örömöknek, most mégis felszabadult. - És nem tudtál volna valahogy szólni, hogy még élsz? Hol voltál egyáltalán? Emiatt léptél le szó nélkül? Legalább egy levelet írhattál volna. Elég lett volna évente egy is. Hidd el, én írtam neked, nem is keveset, de nem tudtam elküldeni, mert fogalmam sem volt, hogy hol vagy. - Nem kiabáltam, csak sértődött voltam, ami hangomon is hallatszott. Egy szó nélkül felálltam, majd átmentem a nappaliba, hogy ott megfogjam a köteg levelet, amit szépen összekötöttem, majd vissza akartam menni a konyhába, hogy átadjam, de elfeledkeztem a bögréről. Ügyesen beletapostam a szilánkokba, aztán még el is csúsztam a kávén és szépen kiterültem a folyosón. Inu halkan felvonyított, mikor megérezte a fájdalmat a lábában, aztán meg a hátában is, de én egy szót sem szóltam, hiszen még a levegő is belém rekedt. De a leveleket azért fogtam, erősen, nehogy valami bajuk legyen.
Aztán, ahogy felfogtam a dolgot, egy nagyot sóhajtottam és elengedtem magam. Ilyen vagyok én. mindig csak bajt hozok a fejemre.
Éreztem a talpamban a szúró fájdalmat, de nem mertem megnézni, mert ez is elég ciki, hogy nem takarítottam fel mindjárt, ahogy eltört. Most csak magamra vethetek.
- Den, segíts kérlek! - szóltam bátyámnak a földön fekve. Égett az arcom a bénaságom miatt, de szerintem még mindig emlékszik ő is arra, hogy mikor nagyon elmélyedek, akkor szokásom ön és közveszélyes is lenni.

» Konyha