Seraphina Turner

Becenév: Sera

Nem: Nő

Kor: 20

Foglalkozás: Festő

Csoport: Városi

Avatar: Emily Didonato

Nem vagyok egy túl magas, sem túl alacsony lány. Olyan közepes mindenben. Meg vagyok elégedve az alakommal, bár mindig is mondtam, hogy a gömbölyded formákat valamiért elhanyagolták rajtam, mint például a melleimet. Na azokkal sem fogom senki tekintetét magamra vonni. Bár nem is nagyon szeretném. Anyám mindig azt mondta, hogyha bárki is rám néz, azt úgy megragadja a tekintetem, hogy többet nem tud tőle szabadulni. talán azért, mert szemeim olyan kékek, akár a felhőtlen égbolt. Csak úgy vonzza mások pillantását. Hajam barna, hosszú, enyhén hullámos. Nem szeretem felkötni, szeretem, mikor játszik vele a szél.
Ruhákban sem vagyok válogatós. Szeretem a nőies darabokat, de azokat csak akkor viselem, ha olyan helyen vagyok, ahol elvárják. Átlagosan öltözöm, se túl csinosan, se túl trén. Az nem az én világom.

Ha valaki megkérdezné, hogy milyen is vagyok, egyből rávágnám, hogy olyan, mint bárki más. Ami mondjuk igaz. Szeretem a vicceket, jómagam is, szoktam viccelődni. Nem szeretem az árulást, a csalókat. Én sem teszem, velem se tegyék. De legfőképpen azt gyűlölöm, ha átvágnak. Hazudni bűn!-szokták mondani, és én ezzel a tudattal élek. Őszinte vagyok, ami a szívemen az a számon. Mindent kimondok, bár ha ezzel másokat hozok szégyenbe, zavarba, vagy haragba, akkor megfontolom előtte. nem vagyok egy szívtelen perszóna, hogy csípőből odavágjam az igazságot. Nem vagyok haragtartó, sőt, nagyon lelkiismeretes. Képes vagyok bocsánatot kérni, ha tudom, hogy én hibáztam, és ezt másoktól is elvárom. Közvetlen vagyok, bárkivel képes vagyok elbeszélgetni. Talán rossz, talán jó szokásom, hogy mindig azon vagyok, hogy megnevettessem az embereket, hogy boldognak lássam őket. Képes vagyok bárkit leszólítani az utcán, ha látom, hogy szomorú, vagy dühös. De ha az én magánéletemben próbálnak turkálni, akkor annak a fejét veszem. Nem ijedek meg a saját árnyékomtól talpra esett lány vagyok. Kiállok a magam igazáért és akár még kezet is emelek bárkire, aki megérdemli.

Azt mondják ügyes kezem van, és bár nagyképűnek tűnhet, én is így gondolom. Nem vagyok költő, a betűkhöz nem értek, a képekhez annál inkább. Már születésem után, ahogy elsőre ceruzát fogtam a kezemben, ahogy húztam a vonalakat, ahogy kirajzolódott előttem, valami firka, aminek semmi jelentősége, én már tudtam, hogy ezzel akarok foglalkozni. Rajzolni, festeni. Mindazt a csodát papírra akartam vetni, amit látok magam körül.
Mindig egy magamnak való gyerek voltam. Persze sokat játszottam a korombeli gyerekekkel, de sajnos a családi helyzetünk nem engedte, hogy mindenféle jöttmenttel játsszak a tóparton. Nekem ez volt az életem. Igazi, rosszcsont kislány akartam lenni, akit nem érdekelnek a társadalmi helyzetek, ahol csak én én vagyok és a többiek. De nem lehet minden fenékig tejfel, ha a családod igen rangos. Mások azt hihetnék, hogy a jómódú embereknek milyen impozáns, boldog életük van. Hát ez nem így van. Cselédek lesik minden kívánságunkat, de emellett mi magunk is korlátok közé vagyunk szorítva. Főleg a gyerekek. Nem teheted azt, ami szeretnél. Előírják, hogy a nap melyik percében hol legyél, mit csináljál.
Velem is ez volt. Bár a szüleim elfogadták a festés iránti szenvedélyem, még örültek is neki, hogy ilyenekkel foglalkozok, de az már megbotránkoztatta őket, hogy el akarok menni, világot látni, sok tájat, embert és szokást látni, festeni, tanulni.
Sok családi vita fakadt ebből. Apám mindenáron azt akarta, hogy maradjak, hogy vigyem tovább családunk örökségét, vagyonát, nevét. Mivel anyám nem szült több örököst, így én voltam az egyetlen, akire mindent átruházhatnak a haláluk után.
Végül abba maradtunk, hogy ottmaradok, amíg ki nem tanulok mindent, ami ahhoz kell, hogy átvehessem a vagyont, az irányítást, aztán elmehetek, világot láthatok, amíg haza nem hív a kötelességem.
Teltek az évek és én tanultam. Mindent meg akartam tanulni olyan tökéletesre, hogy szüleimnek ne legyen kifogása ez ellen, hogy minél hamarabb elmehessek.
A szüleim megszegték a szavukat. Amint betöltöttem a húszat, ezzel mindent kitanulva és végre útra készen, kijelentették, hogy meg kell házasodnom. Egy világ tört össze bennem. Állítólag találtak egy tökéletes férjet a számomra, akivel minél hamarabb össze kell házasodnom. Számomra ez annyit jelentett volna, hogy lemondhatok az álmaimról, az utazásokról. Festegethettem volna tovább a képzeletemben játszódó képeket, ahogyan elképzelem a világ különböző tájait. De nekem ez nem volt elég. Én nem ezt akartam. Én nem egy bábú vagyok, akit ide-oda rángathat az ember. Nem egy elkeseredett nő, akinek férjre van szüksége. Hatalmas ordítozások közepette kisétáltam családunk otthonából és soha többet nem tértem vissza.
Az a kevéske vagyon, ami volt nálam, abból elmentem Londonba, kivettem egy kisebb lakást és ott festegettem, amiket aztán eladtam, hogy abból éljek. Nem egy leányálom, de már egy hónapja így élek, és nagyon remélem, hogy egyszer, végre felszállhatok az egyik léghajóra, ami elvisz innen messze.