Főterem

hamarosan...

Gyűlölöm ezt a helyet. Minden emléket ami ideköt, amiket átéltem. A sok fájdalmat, hazugságot. Rab vagyok egy olyan helyen, amit legszívesebben a földig rombolnék. Minden nap ugyan az. Minden ember más. Csupán ez az, ami még tartja bennem a lelket. Mindig figyelem az embereket, akik betérnek hozzánk. Vannak újak, vannak olyanok, akik már régebb óta idejárnak. Vannak olyanok is, akiket már jól kiismertem, de soha nem beszéltem velük. Emberek, akiknek a szemében nem vagyok más, csak egy táncos, egy nő, aki jól mutat a falatnyi ruhákban, aki után csorgathatják a nyálukat, akit talán maguk elé képzelnek, mikor odahaza a nejükkel szeretkeznek.
Utáltam ezeket a gondolatokat. Szerencsére nevelőapám megtiltotta, hogy bárki is hozzámérjen, de ezzel az is együtt járt, hogy több szem szegeződött rám. Kihívást jelentettem a betévedt férfiaknak, hiszen elérhetetlen voltam. Csak a sóvároghattak utánam. De voltak itt más lányok is, akiket elvihettek egy-egy szobába.
Én csak táncoltam, italokat osztottam, de beszélgetésbe senkivel sem elegyedhettem, hiszen apám kopói, máris rám szállnak. Igaz, volt, hogy parancsba adták, hogy szórakoztassam el, valamelyik úri ficsúrt, de ne engedjem magamhoz közel. Így sikerült beszélgetnem olyanokkal is, akik nem a bárban dolgoztak.
Éppen a pultnál álltam, és a tömeget néztem. A sok szivarozó üzletembereket, a tálcákkal ügyesen zsonglőrködő lányokat, mígnem nyílt az ajtó és belépett egy csuklyás alak. Láttam, hogy az emberek jó részét nem is érdekelte, de az én figyelmemet egyből megragadta.
Figyeltem minden rezdülését, ahogyan a sas daimónja felröppen, miközben ő leveszi a csuklyát. Meglepődtem, nem is kicsit, hiszen nem sűrűn térnek be ide nők. Voltak, akik betévedtek, de gyorsan el húztak. Rajta látszott, hogy konkrét ürüggyel jött, hogy nem csak véletlenül tévedt be. Az évek alatt, ahogy az embereket figyeltem, lassan kiismertem őket annyira, hogy tudjam mit is akarnak. A mozdulataik, a pillantásuk, a mimikájuk nekem mindent elárult.
Gondolkodás nélkül intettem Pan-nek a sarki róka daimonomnak, aki azonnal fülét hegyezve követett egészen az idegen nőig.
- Üdvözlöm! - köszöntöttem barátságosan és a kezemet nyújtottam, hogy elvehessem a kabátját. - Szolgálhatok valamivel? - kérdeztem a nálunk megszokott szöveget. Közben meg már éreztem is a feszültséget, ami kidobókból eredt. Tilos megszólítanom bárkit engedély nélkül, de most nem bírtam magam türtőztetni.
- Bria, nem szabad! - sziszegte Pan, és behúzott fülekkel nézett körbe. Az egyik kidobó doberman daimónja igen csúnyán morgott felénk.
Én még sem foglalkoztam velük, csak kedvesen mosolyogtam a nőre, várva, hogy átadja a kabátját, vagy nem.

A nő tekintete más, újszerű. Nem olyan sóvár mint azoké akik megfordulnak idebenn. Új lehetőséget, új tudást jelent számomra. Olyannyira izgatott lettem, hogy azt is elfelejtettem, hogy akár bajt is hozhatok fejemre.
Átvettem a vizes kabátot, de egy pillanatra sem vettem le róla a tekintetem.
- Briana vagyok - mutatkoztam be én is. Azt nem kell tudnia, hogy mi a vezetéknevem. Még arra is gondolhat, hogy talán ez valami álnév, amit az örömlányok aggatnak magukra. Mivel én nem abba a csoportba tartozom, így nincs szükségem semmilyen álnévre. Mindenki így ismer, akiknek csak volt mersze megkérdezni tőlem, vagy bárki mást akik itt dolgoznak. Talán senki sem tudja, hogy ez az igazi nevem. - Ő pedig itt Pan, Pancily - mutattam le a rókára, aki igen idegesen húzgálta a füleit, de míg bemutattam felnézett a nőre.
- Üdv - köszöntötte fojtott hangon, majd tekintette újra a dobermanra vetült. Éreztem félelmét, de próbáltam kizárni. Nem akartam örökké csak a jó kislány lenni, és ez a nő érdekelt. Sok furcsa érzésem volt vele kapcsolatban.
Mikor azt mondta munkát szeretne, egy pillanatra meglepődtem és még egy grimaszt is megengedtem magamnak, de gyorsan mosolyogni kezdtem újra.
- Miféle munkát szeretnél minálunk? - kérdeztem, közben intettem neki, hogy kövessen a pulthoz. - Sok más helyre keresnek városszerte nőket pincérnek, kiszolgálónak. Miért pont ide jöttél? - kérdeztem az utolsó szavaimat lehalkítva, nem kellene mindenkinek hallania mit beszélünk. legszívesebben elküldtem volna azzal, hogy menjen, nem jó itt, hogy ez maga a földi pokol, de nem tehettem. Túl sok embernek igen éles fülű és látású a daimonja. Ezzel a saját halálos ítéletemet írnám alá.
Sajnálat bujkált tekintetemben, ahogy rá néztem. Bár elüldözhetném valahogy...
- Ha gondolod szólok James-nek, Richard asszisztensének és vele megbeszélheted a továbbiakat. - ajánlottam az ál mosolyommal. Kedves, barátságos vagyok, de nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy itt akar dolgozni, egy bordélyban, ahol a nő csak egy eszköz. Bár igaz, hogy rajtam kívül mindenki másnak van saját magánélete, amibe nem szólnak bele. De ők ezért meg is dolgoznak.

Jót nevettem a sas megjegyzésén, majd figyeltem, ahogy leröppen Pan mellé. Nem lepődtem meg, hiszen két ember daimonja inkább egymással beszél, mint általában az emberrel. Hallottam, amit Shawn mondott Pannak, de arra is figyeltem, amit a nő mond nekem.
- Persze - bólintok nagyot, de közben fürkészem az arcát, próbálok rájönni, mit is akarhat attól a férfitól, de tudtam a dolgom, játszottam a szerepem.
Pan a sasról rám, aztán a kidobókra nézett. Már mindketten tudtuk, hogy kit keresnek. Mr. Salfbridge-t. Sokat van itt, szinte minden este, miközben a neje úgy tudja, hogy a pókerpartin, illetve megbeszéléseken csücsül. Egyszer próbált meg engem elkérni, hogy töltsek vele pár felejthetetlen percet egy külön szobába, de szerencsémre Richard is benn volt, aki megtiltotta neki, hogy egy újjal is hozzám érjen.
- Sajnos én nem vihetlek be, előbb James-el kell megbeszélni a részleteket - mondtam bocsánatkérő hangsúllyal. - Szólok neki - mondtam hirtelen, mikor láttam, hogy az egyik kidobó megunta a beszélgetésünket és elindult felénk. Én gyorsan kikerültem a Angelát, majd megindultam a férfi felé, aki azonnal elkapta a csuklómat és nem eresztett. Igen erősen szorított, amire felszisszentem, de igazából már megszoktam.
Azzal sikerült megnyugtatnom, hogy a nő munkát keres nálunk és James-hez indultam. Látszólag be is vette a kidobó. Egy pillanatig fürkészte Angelát, aztán elengedett.

James egy halom papír mögött ült, látszott rajta, hogy ki sem lát a munkából. Elégedett mosolyra húztam a szám, és végül sikerült úgy megbeszélnem vele a dolgot, hogy az új lány dolgozhat, de csak próbaidőre. Ma már kezdhet is, nekem pedig rajta kell tartanom a szemem.
Mosolyom egy cseppet lankadt amint azzal fejezte mondandóját, hogyha bármit merek neki mondani, akkor az új lánynak vége van.
Eszem ágában sem volt ezt tenni, így egy fintorral és köszönés nélkül hagytam el az irodát.
- Siker! - mondtam Angelának, ahogy visszatértem hozzá. - Felvesznek próbaidőre, és akár már ma kezdhetsz. Gyere velem! - kértem, de meg sem vártam a válaszát, már mentem is az öltözők felé, hogy találjunk neki valami ruhát.