Elizabeth Kira Taylor

Becenév: Eli, Kira, Beth, Liz (az utolsót csak a bátyámnak engedem)

Nem: Nő

Kor: 22

Foglalkozás: Tanuló/zenész

Csoport: Városi

Avatar: Bridgit Mendler

Csupán százhatvanöt centi vagyok, ami az én koromban igen alacsonynak számít, de igazából nem érdekel. Mindig is úgy tartottam, hogy olyannak kell elfogadnunk magunkat és persze egymást is, ahogyan megszülettünk. Jó, most ha valaki elhízik, és ez neki nem tetszik, akkor tegyen ellene, vagy ha épen fordítva van, akkor pedig egyen, amennyi csak belé fér. Gyors anyagcserémnek hála, nekem ilyenekkel nem kell bajlódnom, bár nem is vagyok egy modell alkat, sem pedig túlsúlyos. Ott valahol a középtájon helyezkedek el, mint valami formátlan, elöl deszka, hátul léc. A bátyám nem így gondolja. Ha ezt mondom, mindig olyan csúnyán néz rám. Jó, azért nekem is van alakom, bár nem olyan formás, mint egyes újságokban pózoló cicababáké. Mellem is van, ha éppen nem valami bő pólóban rohangálok, ami általában csak odahaza szokott előfordulni. Nem szeretem mutogatni magam, így a szekrényemben a hosszú ruhadarabok lógnak. Persze nem vetem meg a nőies ruhákat sem, és néha merészelek apró toppokat is felvenni, de csak igen rövid ideig és azt is csak otthon. Bár, ha bikiniben flangálok (mikor éppen megtehetem az Angliai időjárás miatt), akkor egyszerűen nem érzem úgy, hogy takargatnom kellene magam.

Hát elég érdekes személyiség vagyok.
Én mindig is egy csúf kis békának tartottam magam, aki szereti beleütni az orrát mások dolgába. De nem vagyok egy boszorka, aki kritizál, elátkoz mindenkit, aki csak rosszul néz rá. Szeretem hallgatni az embereket, tanácsot adok, de azt nagyon utálom, ha kizárnak valamiből. Udvarias, mégis kicsit szemtelen egyéniség vagyok. Megmondom a frankót, de megválogatom a szavaimat, mert nem akarok megbántani senkit. Sokat fecsegek is, néha értelmetlen marhaságokat, főleg, ha izgulok, félek, vagy örülök.
Szeretek zenélni, főleg a zongoráért vagyok oda. Gyorsan megtanultam rajta játszani és az énekléssel sincs bajom, bár azt inkább csak szűk, családi körben. Nem vagyok egy szégyenlős fajta, hiszen úgy vélem, úgy vagyok tökéletes, ahogy megszülettem, ahogy megteremtett az Úr. Elítélek mindenféle erőszakot, bár ha nagyon ne bír magával valaki, akkor én is kiosztom a pofonokat, amit utána vagy hatvanszor megbánok és bocsánatot is kérek.

Huszonkét éve születtem itt, Londonban. Jó életem volt, mondhatni csodás. A szüleim mindent megtettek azért, hogy én és a bátyám, semmiben sem szenvedjünk hiányt. Csak az volt ezzel a baj, hogy így nem sűrűn voltak otthon és mondhatni a bátyám nevelt fel engem. Persze eleinte dadusok, meg rokonok jártak hozzánk, hogy vigyázzanak ránk, hiszen a bátyám is csupán három éves volt, mikor megszülettem. Mégis, már akkor többet foglalkozott velem, mint a szüleink. Nem haragudtam rájuk, ugyan úgy szeretem őket, hiszen tudom, hogy mindezt miattunk tették. Mi, a bátyámmal ott voltunk egymásnak, míg ők értünk hajtottak.
Az évek során azonban rá kellett jönnöm, hogy a bátyám nem volt a legjobb tanító, hogy megtanítson az élet fontos dolgaira. A hülyeség az ment napi szinten. Sokat viccelődött és mindig vitt a rosszba. De ezek mellett mindig vigyázott rám. Mindig ott volt mellettem, amikor szükségem volt rá, és ő is számíthatott rám. Mindig, ha rossz irányba fordult volna az életem, ő mindig visszaterelt a jó útra. Tanulásban nem segített, ő ahhoz mindig is túl okos volt.
Ahogy telt az idő, egymás után mentek el az évek, mindketten belecsöppentünk a tinikor szeszélyes időszakába. Én elkezdtem koslatni a fiúk után, ő pedig természetesen a lányok után. Sok olyan dolgot is megbeszéltünk, amit inkább a legjobb haverodnak, vagy barátnődnek mondanál el. Sűrűn jártunk el együtt szórakozni is, ahol mindig fogadásokat kötöttünk, hogy ki szed fel valakit előbb. Talán akkortájt kezdődött minden. Furcsa, megmagyarázhatatlan érzés lángolt fel bennem iránta és úgy éreztem, hogy soha nem akarok tőle elválni, mindig vele akartam lenni, beszélgetni vele, vagy csak nézni őt, miközben valamit csinál.
Miközben én egyre közelebb akartam kerülni hozzá, ő távolságtartóvá vált. Nem értettem, hogy miért csinálja, hiszen eddig mindig olyan jól megvoltunk. Tudtam, éreztem, hogy valami nagyon megváltozott köztünk, és ettől megijedtem.
Aztán beütött a krach... Alden elment. Egyik reggel, mikor felébredtem, már nem volt otthon. A bőröndje eltűnt, ahogy pár ruhája és a szükséges holmijai. Csak egy cetlit hagyott otthon, amin ennyi állt: Visszajövök. Volt még előtte pár sor, amit annyira összefirkált, hogy sehogy sem tudtam elolvasni, csak azt az egy szót. Én pedig hittem neki. Minden nap, minden órájában vártam vissza. Lelkesen, várakozón, türelmetlenül vártam, hogy végre betoppanjon az ajtón.
Ám az évek múlásával, lassan a lelkesedésem csillapodott, és inkább már beletörődtem abba, hogy a bátyám nincs többé mellettem. Az érzéseim iránta, egy percig sem enyhültek, és csak ez volt az, ami tartotta még bennem a lelket. Gyűlölni akartam amiért így, egy szó nélkül lelépett, de képtelen voltam rá.
Bármit megadtam volna azért, hogy végre hazaérjen.